lassan élni
lépésről lépésre haladunk a márványon
csillogva nézlek, mint az időtlen oxigén
kellett nekem a légzés
remeg a kezem, mikor meg akarom fogni a párás
levegőt, tükröt, énemet
torkomat égeti a gyömbéres tea és a csókod emléke
ma betakarózom azzal, amit itt hagytál
félelmet teszek a gyertya mellé
hallgatom a sercegést, nézem, miként lehetne
a következő lépés
egymás felé
a szobor, mit építünk
(a közös félelmünk: az élet)
fogom a kezed, fogom a márványt
Ha köd lepi be a tájat
és körbeér ujjaim között a legújabb felhő
egy tócsába lépünk bele, nem múlik az idő
csak körbe-körbe járjuk, mint gyerekek
az ugróiskolában, egyensúlyozzuk a testet
a lélek körül.
Ha már belepte a köd a tájat
én otthon maradok és figyelek
hogyan nem múlik el az idő
hogyan csorog ránk a nyálkás november
s gyertyalángok között ringatom
az idő spirális alakját.
Ha megmarad a táj és a köd
tükröt állítok tér és idő közé
szétválasztom, mint tojást szokás
tekinteteket számolok és rajzolok
– az éjjelek szürkén mozdulatlanok –
magukat oldják az egyenletek
keresztrejtvényt fejt mindenki magában
csak egyre nem tudják a választ már
ki a köd, és ki a táj.
