Meghökkent, zavarba ejt, megnevettet, tükröt állít, megrémít, együttérzésre sarkall, rávilágít, és mindezt 80 perc alatt. A Magam ura nem csupán szubjektív gondolatok képi megvalósítása, hanem jelen korunk több generációt megrekesztő harmonikus zsákutcájának virágokkal végigültetett látképe. A kérdés viszont nem az, hogy van-e kiút a zsákutcából, hanem hogy ki akarunk-e jutni belőle?
Különleges élmény volt nekem ez a film. Mindkét alkalommal. A Magam ura a jelenlegi harmincas korosztály érzelmi és életvezetési problémáival foglalkozik, olyan felvetésekkel, melyeket mi magunk is megvitattunk már barátainkkal egy-egy sör társaságában, és olyanokkal is, melyeket olykor még magunk előtt is szégyenlünk, hogy egyáltalán eszünkbe jutottak.
Martin átlagos életet él. Irodában dolgozik, bolti eladóval kokettál, kifogásokkal menti ki magát a munkatársaknál, amiért nem megy el velük sörözni, a feleségével való beszélgetések szüneteit ki nem mondott vágyak és neheztelések töltik meg, kisfiával pedig legalább annyira nem találja meg a hangot, mint bárki mással életében. Nem azért, mert nincs meg benne a vágy, hogy jó apa legyen, hanem mert nem tudja, hogyan kell jó apának lenni. Vagy jó férjnek. Vagy népszerű munkatársnak. Így aztán az állandó nyomás alól hétvégenként futás néven a környező hegyekbe menekül. Csak ő, a hátizsákja és a gondolatai. Amik utólag nézve sokszor nyomasztóbbak, mint a világ, amit maga mögött hagy.
Ole Giæver és Marte Vold rendezők együttes alkotásában maga Ole Giæver játssza a főszerepet, ahol a rendezők elmondása szerint a film vázán és történeti fonalán kívül maguk a jelenetek nem voltak előre megírva, főként improvizáción alapultak. Az így létrejött dramedy pont annyi humorral van megspékelve, hogy a néző elé tárt súlyosan őszinte gondolatok még emészthetőek legyenek, és hogy az utolsó kép után ne úgy jöjjön ki a moziból, mint egy Csernus doktornál eltöltött másfél órás családterápiáról.
A cselekmény alapvetően nem dúskál fordulatokban. Nem nevezhető egy monológokkal teletűzdelt, múltba visszatekintgető, szexuálisan frusztrált, megfogható fizikai problémákkal nem küszködő, jólétben élő egészséges férfi nyafogásfolyamának sem, mert olyan életszerű lendületet adnak a vicces és olykor kínosan komikus jelenetek, valamint az életcéllal nem rendelkező főhős kétségeinek, félelmeinek és vágyálmainak váltakozásai, hogy sokszor eseménydúsabbnak érezzük a látottakat, mint a legtöbb hollywoodi akciófilmet. Mert a lényeg a gondolatok kiváltotta érzelmekben van. Az a pár esemény és azok a jól időzített, kimondott szavak olyan érzelmi skálán vezetik végig a nézőt, amiből egy perccel több már túl sok lenne. De nem lett az. Ahogy nem lett csöpögősen gyönyörű a norvég táj sem, csak épp annyira szép, amennyire a természet lenni tud egy kiváló operatőr képein.
A film a 2015-ös Berlinálén elnyerte a Panoráma szekció Legjobb Európai Film díját, nálunk először áprilisban a Titanic Filmfesztivál keretein belül mutatkozott be, a Scope50 közösségi filmforgalmazási kezdeményezés jóvoltából pedig június 18-tól minden budapesti „régi motoros” művészmoziban, valamint számos vidékiben látható. A hazai forgalmazást levezénylő Magyarhangya a berlini mintától eltérően nem díszszemlére bocsátott lengő falloszokkal hívta fel magára számos online hír- és filmportál figyelmét, hanem rendhagyó promóciós eseménysorozatával. Ennek keretén belül tematikus topikokat megtárgyaló témavezetőkkel túrázhattak az önmagukba nézni nem félők a Normafára, premier előtt kertmozizhattak a margitszigeti Holdudvarban, illetve díszbemutatón vehettek részt az Átrium Film-Színházban. Ezek a programok azoknak szóltak, akik nem csak nézni, de beszélni is szeretnek egy filmről. Márpedig erről a filmről érdemes beszélni.
Magam ura (Mot naturen), 2014. Rendezte: Ole Giæver és Marte Vold. Írta: Ola Giæver. Szereplők: Ole Giæver, Rebekka Nystabakk, Marte Magnusdotter Solem. Forgalmazza: Magyarhangya.
