Fél perc kell, amíg a rendhagyó irodalomórán a gyerekhallgatóság szívébe lopja magát. Dedikálja a Trapiti egy példányát a kisiskolásoknak, de nem csak rájuk tesz mély benyomást, olyan karizmatikus előadó, akivel egy tál gőzölgő borsóleves mellett ugyanúgy el lehet beszélgetni Tandoriról, mint a szegedi buszbírságok aránytalan díjszabásairól. A 63. Kanizsai Írótábor díszvendége Darvasi László volt.
Azt hiszem, joggal nevezhető hagyományosnak, hogy Bányai János tanár úr mikrofonbűvöléssel egybekötött rövid életrajzi összegzéssel vezeti fel az írótábor aktuális díszvendégét. Nincs ez másképp Darvasi László esetében sem: ha valaki esetleg nem tudta volna, a novellista, a tárcaíró Szív Ernő doppelgëngere, A könnymutatványosok legendájának szerzője verseskötettel debütált, amely a Horger Antal Párizsban beszédes címet viseli. Prózájának jelentős részében a gyerekeket szólítja meg, regényhősei szállóigévé váltak az iskolások körében, professzionális tárcaíró, aki személy szerint nincs jó véleménnyel a tárcáról – azt vallja, a tárcaíró helyzete kilátástalanabb az íróénál. A magyar irodalom történetében találkozhatunk a jellegzetes Kosztolányi-, Ottlik-, Konrád-, Esterházy-, Bodor-mondatokkal, és Bányai Jánostól megtudjuk, van olyan mondat, amelyről bátran állíthatjuk, hogy Darvasi László-mondat, ami egyaránt olvasható a szépirodalmi munkákban, de a tárcákban is. Darvasi ezen a ponton félig viccesen megállapítja, nagyon mélyre jutott a beszélgetés már a kezdetén, de gyorsan komolyra fordítja a szót és leszögezi: saját mondatait nem tiszte jellemezni. Hozzájuk való viszonya ambivalens, ám sokat tesz azért, hogy legyen belső ritmusuk, gördülékeny hatást keltsenek, így sokfélét alkalmaz belőlük, a legújabb kötete pedig tele van rövid, kopogós, szinte fűrészport hullató tőmondatokkal. Pillanatnyi hezitálás után, mintha a titkos összetevőt árulná el, kimondja, hogy munkával lesz a jó, a karakterisztikus Darvasi-mondat, még akkor is, ha első pillantásra ez teljesen természetesnek tűnik. Látni kell, érezni a szagát, tapintani a kiterjedését, ez a gondoskodás az, ami reményei szerint tükröződik a szövegeiben.
Bűnügyi filmeket idéző, jegyzőkönyvfelvevő kérdések sorjáznak ezután: a rossz zsaru szerepét mellőző, s inkább jóindulatú vallatóként fellépő Bányai János elmondja az életrajzi tényeket, Darvasi pedig a bokorból színes nyusziként kiugró tőmondatokkal felel, s többnyire jóváhagyja az elhangzottakat. Hallunk Törökszentmiklósról, arról, hogy Hódmezővásárhelyen és Szegeden tanított, a Pompeji szerkesztője, jelenleg az Élet és Irodalom főmunkatársa, de maradt a Délmagyarországnál is. A locusok kapcsán kiderül, minden művében megjelenik Szeged városa, ami először a nagyváros, a nagy struktúrák felismerésének élményét nyújtotta, a méretes terek belakásának, meghódításának, megértésének kihívását, mégis az Alföld, a délibáb, a gulya, a legelő, a tücsökciripelés jelenti számára az otthont. Tizennyolc éves szegedi léte során rájött, a város sok ambivalens vonással rendelkezik: furcsa szerelem, házasság és kaland, hűség és félrelépés számára ez, egyszer néztek egymásra, s ebből a nézésből aztán nagyregények születnek. Egy éves berlini tartózkodás után következett a jelenlegi állomás, Budapest, ahová a saját bevallása szerint szépen beilleszkedett. De élt már Amerikában, Svájcban is, melynek kapcsán szarkasztikusan megjegyzi, hogy mindig válás lett ezeknek a kiruccanásoknak a vége, vagyis a nagy magányt jelentették, de egyben a figyelem koncentráltságát is, azt, hogy ezeket a helyeket kis szerkezeteiben, apró történéseiben kellett látnia ahhoz, hogy megragadhassa őket.
A Virágzabálókról szemmel láthatóan már szívesen mesél, de ehhez elöljáróban elmondja, hogy azt még nagyon bátran, könnyedén, félelmek nélkül írta. A második regény kapcsán hangzik el, hogy nincs jobb állapot a regényírásánál, de ahogy nőtt az anyag, elkezdett egyre inkább félni. A beszélgetés ezen pontján fogalmazza meg azt a tanítandó tételt, hogy egy regény mindenkiben benne van, még abban is, aki nem író, hiszen mindenki birtokolja a saját történetét. A második azonban az igazi kihívás, hiszen folyamatosan felmerül a kétely, van-e annyi mondanivaló, tét, amit érdemes lehet ismét megírni. Darvasi finom humora azonban itt csak kevéssé oldja mondanivalójának súlyát: mire a Virágzabálókkal elkészült, teljesen tönkrement a dereka, depressziós volt és félt. Eddigi egyik legfontosabb tapasztalata, hogy írás közben nagyon sok félelem munkál az emberekben, s végeredményben azért írunk, hogy a dolgok megmaradjanak, ne múljanak el, mert az írás ideje alatt valamiféle többlet keletkezik.
A második nagyregénye nem pusztán bizonyítéka írói kvalitásainak, de olyan történelmi regény, amely mégsem a történelmet akarja leképezni, inkább a benne élő ember foglalkoztatja a fantáziáját: az, akit ebbe a történelembe bele lehet álmodni, aki lehet legendák embere vagy valóságos alak. Leszögezi, neki nem a Petőfi elszavalta Nemzeti dal a történelem, hanem például az, ahogyan abban az időben a honvédek kurváztak. Szerinte ahhoz, hogy a múltban kalandokat találjunk, mégis jól kell ismerni, így A könnymutatványosok legendája írásakor halomban álltak mellette a könyvek, aztán már aktívan használta az internetet, de egy ideig a New Heaven-i könyvtár is a segítségére volt, ahol rengeteg magyar történelmi forrást talált. A különböző történelemszemléletek kapcsán megjegyezte, a német kritikusi visszhang negatív volt A könnymutatványosok esetében, mert teljesen más szemszögből közelítettek a szöveghez: azt vallják, hogy át lehet látni, tanulni lehet, formálni lehet a történelmet, míg a regény anyaga barbár szőttes, a kegyetlenség szakrális tárgya. Itt vagy sorstalanok vagyunk – mondja Darvasi –, vagy a saját sorsunk nyom agyon bennünket, rosszul állunk, rossz kérdésekkel és rossz válaszokkal fordulunk a múltunkhoz.
A beszélgetés végéhez közeledve Bányai tanár úr a titokzatos világválogatott összeállítását eleveníti fel, míg a szerző előhozakodik a jelenlegi csapatának felállásával: a kapu jelenleg üres, Istent többször is becserélte, meg is büntette, a férfibarátság súlyos sérülésekkel küszködik, alapvetően összeállítási gondok gyötrik, ennek ellenére a válogatott rendületlenül játszik, nem adja fel, és egy-egy döntetlennel is teljesen elégedett. Búcsúzóul megosztja hallgatóságával elméletét, mely szerint mindenkit a regény érdekel, még a novella már kevésbé, a tárca pedig már igazán mumusnak számít. Tóth Krisztina, Szvoren Edina és a fiatalabbak prózája a bizonyíték arra, hogy napjainkban is sok klasszikus építkezésű novellát írnak. Mint mondja, a felgyorsult idő miatt adná magát, hogy az olvasó a novellát keresse, a regény mégis a teljesség illúziójával kecsegtet. Habár Virágzabálókban a 19. századi Szegedet kellett felépítenie folyamatában és statikusságában, most készülő regénye 1728-ban játszódik, a korszak elhíresült boszorkányperei állnak a középpontban, de nem csak a kor kegyetlen eszmeiségét, ködösebb, megfoghatatlanabb hátterét, hanem a jelenlegihez sokban hasonlító háborgó társadalmi helyzetet is igyekszik megfesteni. Csak a második felolvasás előtt válik bizonyossá, hogy Daravasi László a látszat ellenére nem hagy választást közönségének: először tengeres, de végül plázás novelláját is felolvassa.
Mialatt írom a tudósítást, böngészem a híreket, szembetűnik, az író a mondottaknál sokkal korábban beváltotta ígéretét: Isten. Haza. Csal. című legfrissebb novelláskötetének figyelemfelkeltő borítója már ott díszeleg a Magvető Kiadó honlapján. Engem tűz és vas nélkül is meggyőzött: azóta már elő is jegyeztem.
Beszélgetés Darvasi Lászlóval, 63. Kanizsai Írótábor, Art Café, Kanizsa, 2015. szeptember 5.
A fotókat Dancsó Andrea és Komáromi Dóra készítették.
