Debrecen idén első alkalommal csatlakozott a 100 ezer költő a változásért (100 Thousand Poets for Change) elnevezésű nemzetközi művészeti eseményhez. Az erre kijelölt napon immár ötödik éve olvasnak fel költők, slammerek, színészek a változásért világszerte, párhuzamosan több száz helyszínen.
A Nagyerdei Víztorony H2O Galériájának egy székében ücsörögve tűnődtem el először azon, hogy mégis miféle változásért? És hogyan? Lehet-e egyáltalán a költészetnek olyan formáló ereje, hogy önmagában elég legyen valamiféle változáshoz? Kíváncsi voltam, hogy ki hogyan ragadja majd meg ezt az ezertényezős jelenséget, ki milyen szöveget hoz, és persze arra is, hogy végül megszületnek-e bennem a válaszok a kérdéseimre.
Néhány perccel hat óra után a rendezvény kvázi házigazdájaként Juhász Tibor néhány mondatban összefoglalta, hogy az esemény a debreceni Nagyerdei Víztoronyban indított KULTerdő rendezvénysorozat keretein belül valósul meg, valamint az első megfogalmazott kérdésemre is válaszolt: nem volt semmiféle tematikus megkötés, a szerzők bármilyen verset hozhattak, amely valamilyen módon kapcsolódik a változáshoz.
A felolvasást Keller Ilka, Korpa Tamás, Maklári Judit és Pálóczi Zoltán kezdte, miután Juhász Tibor az ő nevüket húzta ki első körben a kalapból (ez az ötlet egyébként ügyesen megidézi a változás természetét: nem fix, mindig bizonytalan). A versek és slamek – úgy érzékeltem – két jól megragadható téma köré csoportosultak: a szerelem és a szorongás. Az első blokkban elhangzott szövegek közül A menedzser szeretője címűben ezt a két érzést szépen és érzékenyen ötvözte Maklári Judit. Keller Ilka szövegeiben nagyon izgalmasan megjelent a biológia terminológiája, Korpa Tamás Portré, egy északi juharral című versét hozta el, Pálóczi Zoltán pedig Fodor Balázstól olvasott fel ebben a körben (aztán a következőben Lapis Józseftől, később pedig Áfra Jánostól).
Szép számmal hoztak a szerzők olyan írásokat, amelyekben a debreceni couleur locale erősen megjelent. Ilyen volt a második körben Somogyi Tibor slamje. Szinte az egyetlen szerző volt az este folyamán, aki a humor irányából közelítette meg a témát, bár mások szövegeiben is feltűnt az irónia. Kovács Edward és Dáróczi Jakab írásai után Lapis József Állandó című verse következett, amely egy Kosztolányi-parafrázis (Az én koromban), számomra ennek a szövegnek az elhangzása volt az egyik legkiemelkedőbb pontja az estének, nagyon pontos korrajz, tökéletesen lehet vele azonosulni.
A harmadik blokkot Baranyi Gergely nyitotta, az ő szövegeiben nagyon kidolgozottan jelentek meg az emberi apróságok, a fehér Converse tornacipő a lábon, a találkozás előtti idegesség érzése, és annak rejtegetése, egymás megismerése, átrajzolása. Papp Sándor és Énekes András Előd rövidebb szövegeit Juhász Márió két érdekes, kesernyésen vicces verse követte.
Ezután Marczin I. Bence írásait hallhattuk, ő színházi és képzőművészeti tematikájú verseket hozott, Csabai Nikolett után pedig Polgár-Tóth Tamás olvasta fel a Monológ és Az elképzelt című verseit. Polgár Tóth Tamásnál a szerelem tematikája dominált, és nagyon érzékenyen járta körül ezt az egyébként klasszikus érzést. Az első szövegében felvillant az ezotéria terminológiája is. Önironikus, önreflexív, mély és bús szövegek, olyanok, amelyeket megkönnyez az ember…
A következő blokk elején Juhász Tibor írásai hangzottak el. Afféle versek, melyek olvasása/hallgatása közben az ember néha bólint: aha, ez én vagyok. Az élet pocsék, ez az érzés lebegett a szövegekben, de nem tolakodó, agresszív módon, hanem csak úgy csendesen. Erdei Orsolya két szövege után Bégányi Dániel versei következtek, a Héjában a vitamin a gyümölcsök (túl)érésének metaforáját bontotta ki nagyon ügyesen. Balogh Zsófia slamje (Mentsük meg kocsmáinkat) egy éles és leleményes társadalomkritika a „személyre szabott sztenderdizáltságról”. A blokkban utoljára felolvasó Hepp Iván szövegeiben (Rodonit, Orogenezis, Anatáz) a földrajzi, ásványtani utalások nagyon izgalmasan és szemléletesen működtek.
Hegedüs Levente verseiben szintén megvolt az erős és tudatos „debreceniség”, az egyik szövegének címe is utal erre: Nagyerdei fűzfák. Az estet Kovács Eszter Csilla zárta, két slammel. Nála tudatosan, explicit módon jelent meg a változás témája, természete, és minden olyan kérdés, amelyet a változás mint jelenség bárkiben felvet: kell? jó? van értelme? csak annak van értelme?
A rendezvény végére kaptam valamiféle választ a felmerülő kérdéseimre. A változás mindig aktuális, mindig nyugtalanító tapasztalat. Tulajdonképpen mindenki ismeri, vágyik rá vagy szorong miatta. A költészet meg tudja ragadni magát a folyamatot, és a hozzá tapadó érzésskálát is. Ha úgy tekintünk magunkra, mint folyton változó, változni képes lényekre, akkor ebben a formálódásban maga a költészet lehet az egyik legfőbb segítségünk. Előbb-utóbb – legyen akármennyire fájdalmas is – talán segítenek a versek megérteni, hogy a változás jó, hogy a változás kell.
KULTerdő: #100 ezer költő a változásért, Debrecen, Nagyerdei Víztorony, H2O Galéria, 2015. szeptember 26.
A fotókat Szántó Tamás készítette.
