„Az előadás rendezője a függöny előtt ül az emelvény deszkáin, nézi a Vásárt, és a nyüzsgő térség láttán mélységes mélabú fogja el.” Jessie Burton a brit sikerlisták élén szereplő első regénye, A babaház úrnője akaratlanul is a Hiúság vására kezdősorait idézi fel bennem.
Thackeray klasszikusa úgy vonult be a világirodalomba, mint a 19. századi Anglia vásári bábjátéka, melyben maga az író mozgatja dróton a bábukat, kiábrándító kórképét adva egy kiábrándult társadalomnak. Jessie Burton ezzel szemben a 17. századba helyezi át saját társadalomkritikáját, a helyszín pedig Hollandia, egészen pontosan a korszakban aranykorát élő, pénzéhes kereskedőktől és vallási fanatikusoktól hemzsegő Amszterdam. Ám a nagy előddel szemben Burton látszólag a bábokat sem saját maga mozgatja, hanem egy rejtélyes szereplő, az eredeti címben (The Miniaturist) is kiemelt miniatűrkészítő kezébe adja az irányítást. Valójában azonban a szerző éppúgy játékot űz az olvasóval, mint a regénybeli miniatűrkészítő a város bábokként irányított polgáraival. A figyelmet ugyanis végig egy olyan cselekményszálra irányítja, amely végül lezáratlan marad. Így, miközben Thackerayhez hasonlóan a város forgatagában csaknem minden lehetséges embertípust felvonultatva irányítja a figyelmet korunk legnagyobb társadalmi problémáira, egy pillanatra sem engedi elkalandozni az olvasót.
A babaház úrnője, amely a József Attila Kör és a Libri Kiadó közös kiadásában jelent meg, a sorozatszerkesztő Bárány Tibor szavaival élve, egyfajta „fúziós” irodalom képviselője. Amellett, hogy a történelmi regény népszerűségéből adódóan is figyelemfelkeltő és szórakoztató olvasmány, vitaindító társadalmi kérdései és kidolgozottsága révén a művészi ízlésnek is szinte maradéktalanul megfelel. Nádor Zsófia sorozatszerkesztő megfogalmazása szerint, A babaház úrnője a műfaj kódjaira reflektálva túllép a „zsánerkereteken”. Az új, ArtPop című sorozatnak, amely a populáris és szépirodalom határán elhelyezkedő, illetve éppen ezt a különbségtételt megkérdőjelező műveket foglal magába, éppen az ilyen jellegű kortárs világirodalmi művek felkutatása a célja. A JAK Világirodalmi Sorozatából létrejött ArtPop egyik első darabja Jessie Burton regénye, amely Farkas Krisztina fordításában jelent meg magyarul az idei Könyvfesztiválra. A könyv már külső megjelenésében is igen megnyerő, borítója az eredeti kiadáshoz hasonlóan a babaház kissé nyomasztó légkörét idézi meg, szemet gyönyörködtető kidolgozottsággal. Az impozáns kötet egy sejtelmes prológussal és Margócsy Dániel a regény történelmi hátterét bemutató utószavával kiegészítve öt nagyobb egységre bontott rövid fejezetekből épül föl. Bár egy majdnem ötszáz oldalas műről beszélünk, a szöveg egyáltalán nem vontatott, sőt, rendkívül olvasmányos, nyelvezete is jól eltalált, amit a gördülékeny fordítás is remekül visszaad.
A hatásosan ábrázolt kulturális közeg és a korunkból a 17. századba átültetett társadalomrajz egy tizennyolc éves, házasságba kényszerített fiatal lány, Petronella Oortman sorsán keresztül tárul az olvasó elé. A történet, melyet egy az amszterdami Rijksmuseumban kiállított, az 1600-as évekből származó babaház ihletett, kezdetben kissé klisészerűnek tűnik. A jó családból való, apjának hibájából elszegényedett vidéki úrilány egy nála kétszer idősebb, viszont meglehetősen gazdag és sikeres amszterdami kereskedőhöz kényszerül feleségül menni. A kezdetben megnyerő férj, Johannes azonban távolságtartó és titkolózó ifjú feleségével szemben, akit női önbecsülésében is vérig sért azzal, hogy egyrészt a házasságot nem hálják el, másrészt nászajándékba egy, a saját házuk mintájára készült babaházat kap tőle. „Hátborzongató, mennyire élethű a babaház, mintha csak összezsugorították volna az eredetit, miután kettészelték, és szem elé tárultak a belső szervei. A konyhától a szalonon át a padlásig, ahol a tőzegkockákat és a tűzifát tárolják, hogy megvédjék a nedvességtől, a kilenc szoba mindegyike tökéletes másolat.” (65.) Nella férjes asszony létére egyelőre csupán a babaház úrnője lehet, „ez a kabinet nem más, mint a tehetetlenségének, a fogságba esett asszonyi mivoltának az emlékműve.” (67-68.) A háztartást a még bizonytalan Nella helyett kimért sógornője, Marin vezeti, aki láthatólag szintén rejteget valamit. A sötét, fojtogató légkörű házban Nellának először is a magányt és a bezártságot kell megszoknia, de a túlságosan szókimondó cselédlány, Cornelia, és a felszabadított néger rabszolga, Otto sem könnyíti meg a dolgát. A fordulat akkor következik be, amikor egy ismeretlen miniatűrkészítő kezdetben megrendelésre, később viszont már kéretlenül, megmagyarázhatatlan pontossággal készített apró tárgyakat, a ház lakóit ábrázoló élethű bábukat és baljóslatú üzeneteket kezd el küldözgetni a fiatal asszonynak.
„Minden asszony a saját szerencséjének kovácsa.” (99.) A miniatűrkészítő első üzenete, csakúgy, mint néhány más, meglehetősen direkt célzás a regényben, jelzésértékű a szöveg leghangsúlyosabb kérdését tekintve. A fülszöveg szerint Jessie Burton a női lét és a szabadságvágy örök témáit járja körül regényében, és valóban, a korszakválasztáshoz képest talán túlzottan is erős feminizmus hatja át a szöveget. Nella, félénksége ellenére szavaiban és cselekedeteiben is ezt az irányt képviseli. Bár édesanyja korán felkészíti a patriarchális társadalom elvárásai által rárótt feleségszerepre, ő mégsem képes elfogadni azt. „Én nem akarok pusztán ilyesfajta feleség lenni” (46.) – mondja egy alkalommal, holott titkon mégis vágyik erre az egyszerű életformára, éppen azért, mert nem kaphatja azt meg. Asszonynevét azonban olykor képtelen leírni, és továbbra is leánykori nevét használja helyette, mintegy megosztva ezzel a személyiségét. „Új vezetékneve milyen csonkának, milyen nyersnek tűnik ahhoz képest, amit tizennyolc évig viselt! Még mindig kényelmetlen érzés leírni, mintha csak egy olyan ruhába bújna, amely az övé, mégsem illik rá.” (80.)
Egy másik alkalommal, mintegy lemondóan, „bábfeleségként” utal önmagára, sőt sógornőjére is, aki férjezetlenül marad a családi házban, hogy bátyja ügyeit intézze. Csakhogy valójában Marin, aki mint karakter szintén értelmezhető feminista szemszögből, éppen ebben a létformában képes megélni a szabadságot, amelytől egy házasság megfosztotta volna. Bizonyos értelemben az ő személyisége is kettős, kifelé mértékletességet mutat, miközben egyszerű ruhái alatt drága prémet visel, és titokban az édességet sem veti meg. Kettejük karaktere között áll Cornelia, a kissé cserfes, ám a családhoz minden helyzetben hűséges cselédlány. Miközben pozíciójából adódóan neki lehetne a legkisebb szava a házban, tőle hangzanak el a legcsattanósabb riposztok, a legtalálóbb kifejezések. „A hölgyeknek nincsenek elintéznivalóik, Madame – mondja a cselédlány. – Tudniuk kell, hol a helyük.” (180.) Cornelia az egyetlen, aki minden helyzetben kiáll Otto mellett is, aki az utcán sem tud végigmenni anélkül, hogy ne érné valamilyen támadás.
Kevésbé direkt módon, viszont sajnos kevésbé kidolgozottan, a faji előítéletek kérdése is körvonalazódik a regényben. Marin is ettől félti Ottóval közös gyermekét: „Ha életben marad, ez a gyermek örökre meg lesz bélyegezve.” (328.) A másság azonban nem csak ebben az értelemben válik a társadalmi előítéletekkel szemben megfogalmazott kritika tárgyává. A még ma is igen erős homofóbia a 17. századi környezetben megjelenítve nem csak elgondolkodtató, de egyben hátborzongató is. Margócsy Dániel utószavából, de valójában már a regényből is kiderül, hogy a kálvinista többségű Amszterdam a korban a törvénnyel egyenlőnek számító vallási előírásoknak megfelelően élte az életét – ezt érzékelteti a nagyszámú bibliai idézet is. A kálvinista egyház pedig különösen nagy hangsúlyt fektetett a tradicionális nemi szerepek betartására. A törvény szerint a házasságon kívüli szexualitás minden formája, továbbá a nem gyermeknemzés céljából történő aktus szigorúan tiltva volt, sőt szodómiának kiáltották ki, és súlyos büntetéssel járt. Johannes sorsa tehát megpecsételődött, amikor titkára fény derült, hiába tartott ki családjában mindvégig a hit, hogy a pénz majd megoldja a helyzetet. Bár kétség sem férhet hozzá, hogy korábban szinte minden felmerülő problémájukra látszólagos megoldást jelentett gazdagságuk. A babaház úrnőjének szerzője valóban kissé már erőltetett módon igyekszik társadalmunk minden problémáját átültetni a történelmi regény cselekményébe, ami viszont az előbbieknél indirektebben íródik bele a regénybe, az az, hogy a társadalom legfőbb mozgatórugója a pénz.
Hollandia ebben az időszakban a világkereskedelem egyik fontos központja, a kereskedők vagyonának egyik legnagyobb forrása pedig a regényben gyakran emlegetett VOC, azaz a Holland Kelet-indiai Társaság. A sokszor kegyetlen gyarmati kereskedelemben, ahol a hajósok nem csak a selymet, a fűszereket, a teát és a porcelánt adták kézről kézre, hanem a fekete rabszolgákat is, a holland kereskedők minden eszközt bevetettek, hogy saját érdekeiket érvényesítsék. A regényben nagy hangsúlyt kapó, tiltott csemegének számító cukorsüvegek eladásából befolyt összegek mértékét az olvasó csupán sejtheti, de az anyagi terhek okozta feszültség beleíródik a szövegbe. „Az a hír járta, hogy az Egyesült Holland Tartományokban – kedvező mezőgazdasági adottságainak és pénzügyi erejének köszönhetően – a szegények sokkal jobban étkeztek, mint angol, olasz, francia és spanyol sorstársaik. A gazdagok pedig mind közül a legjobban.” (9.) Az amszterdami társasági élet, a céhek és kereskedők világának megismertetése, valamint az olvasó bevonása a gazdasági folyamatok nyomon követésébe a regény talán egyik legnagyobb érdeme. A szöveg előnyére válik még a környezet, az amszterdami utcák, terek, épületek részletgazdag leírása is. „A templom festett mennyezete (…) úgy magasodik föléjük, mint egy hátára billent, pompás hajótest, vagy mint egy tükör, amely visszaveri a város lelkét…” (13.)
A holland kultúra és az amszterdami közeg ábrázolása nem minden esetben hordoz magában politikai vagy társadalmi üzenetet, viszont jelentősen befolyásolja a regény alaphangulatát. Üde színfoltot jelentenek például a szövegben azok a cselekmény szempontjából mellékes jelenetek, amelyek által a holland gasztronómiából kaphat egy kis ízelítőt az olvasó. A cukrász házaspár mézeskalácsainak, a Marin szobájában elrejtett édességeknek és fűszereknek vagy Cornelia süteményeinek nem csak az illata, de az íze is szinte érezhető a leírások által. „Átnyújtja az első fánkocskát Nellának. Még meleg, a ropogósra sült kéreg szétroppan Nella fogai között, és a szájában szétárad a mandula, a gyömbér, a szegfűszeg és az alma ízének tökéletes keveréke.” (212.) A szereplők néha tényleg szinte báboknak tűnnek ebben a kavalkádban, amely nem csak egy történet, hanem egy életforma megjelenítése is. Az alig észrevehető célzások, összesuttogások és figyelő tekintetek mind azt hivatottak érzékeltetni, hogy ebben az élettérben valójában soha senki sincs egyedül, a szomszédok árgus tekintete figyeli minden botlásukat. „Amszterdam a felszínen a megfigyelés eme kölcsönös aktusain tenyészik, a lelkek megfojtásán puszta jószomszédi alapon.” (373.)
Miközben Amszterdamban a könyv lapjain megelevenedni látszik a Hiúság vására, a bábjáték rendezője végig a színfalak mögött marad. Szinte semmit nem tudunk meg ugyanis a háttérből irányító miniatűrkészítőről, aki akár Nella elfojtott személyiségének kivetülése is lehetne. Az érdeklődést mindvégig fenntartó titokzatos nő, akinek még keresztneve is azonos Nelláéval, tulajdonképpen funkció nélkül marad a regényben, akárcsak maga a babaház. „Lehet, hogy a babaház szerepe pontosan az, hogy segítsen megérteni, milyen keveset értett meg Petronella a korabeli társadalomból, hogy milyen nehéz volt a hallgatás hálójából kihámozni az elfojtott igazságokat, milyen nehéz volt egy hipokrita, gyanakvó és magánnyal telt közösségben élni?” (503.) A kérdést Margócsy Dániel is nyitva hagyja utószavában, és valójában nem is adható rá egyértelmű válasz. Tény viszont, hogy ez a lezáratlan kérdés, ez az egész regényt átható misztikum az, ami magával ragadja az olvasót, miközben egész társadalmunkat érintő problémákat taglal. Ebben az értelemben pedig a miniatűrkészítő is csupán a babaház egy kelléke, egészen pontosan egy báb Jessie Burton kezében. „Ezzel, és egy mély meghajlással pártfogói előtt a Rendező visszavonul, s a függöny legördül.” (Thackeray: Hiúság vására, 6.)
Jessie Burton: A babaház úrnője, fordította Farkas Krisztina, Libri-JAK, Budapest, 2015.
