Bödecs László első kötete bonyolult szerkezetű és sokrétű, többféle nyelvi réteg és megszólalásmód keveredik benne. Néhány vers játékos hangvételű, de ez a játékosság sohasem lehet teljesen felszabadult. Szinte minden versben érzünk valami depresszív elhallgatást, mert vannak olyan dolgok, amelyekről nem lehet beszélni.
Van, amit nem lehet megbocsátani. Még ha nem is beszélünk ezekről, azért mindig érezzük a súlyukat. Bödecs László verseiben is hasonlóan működnek az elhallgatás alakzatai, néha azonban a bűn és bűnösség motívumai konkretizálódnak, és egy-egy verssorban megfellebbezhetetlen ítélet fogalmazódik meg. Ez a kettősség, az elhallgatás és a kimondás közötti feszültség végighúzódik a köteten.
Már az első ciklus nyitóversében (máig sem) tetten érhető ez: „nem sikerült máig sem / se tömegnek se magánynak / folyóba lőtt tényekről / beszélni az apánknak”. Az apa-fiú kapcsolat felbomlása a Semmi zsoltár egyik legfájdalmasabb visszatérő témája, ami a kötetre jellemző vallási kontextusban értelmezhető az ember és Isten közötti kapcsolat elvesztéseként, vagy akár a krisztusi szenvedéstörténetre való utalásként (amely lehetőség ugyan ebben a szövegben nem, de más versekben fontos szerepet kap). Ez a fajta áthallásosság egyáltalán nem példa nélküli a magyar irodalomban, József Attila istenes verseiben (Bukj föl árból; Nem emel föl) a hiányzó apa és Isten alakja nagyon hasonlóan mosódik össze. Emellett gondolhatunk Dsida Jenő, de legfőképpen Pilinszky János verseire, Bödecs László költészete ezer szállal kötődik ehhez a hagyományhoz.
A Semmi zsoltár bonyolult szerkezetű, a kötetkompozícióban a három ciklustól elválasztott záróvers különösen hangsúlyossá válik. Mindhárom ciklus címe (Kilakoltatás, Nem lesz tavasz, Megbocsáthatatlan dolgok) negatív képzettársításokhoz kötődik. A Kilakoltatás fő témái a magány, a szegénység, a gyerekkorból való kényszerű kilépés. Egyes versekben olyan társadalmi érzékenység fogalmazódik meg, ami nagyon közel áll a fiatal Dsida költői szemléletéhez. Jó példa erre a Munkások Jézusa, ami Dsida Jézus-verseihez hasonlóan, emberszerűen, közülünk valóként ábrázolja Krisztust. A HÉV-en utazó Jézus ábrázolásmódja demisztifikáló, de korántsem blaszfémikus. Éppen arra szolgál, hogy megfossza Krisztus ábrázolásmódját a megszokott, néha giccses, „kötelező” elemektől, és a mindennapi emberekhez, az elesettekhez hozza közelebb. A Közmunka a körúton szövegében feltűnő labirintus motívum egyrészt Pilinszkyre utal vissza, másrészt a nagyvárosi élet (és talán az önálló, felnőtt élet) metaforájává válik. A felnőtté válás és az otthontalanság tapasztata leginkább az Ereklyék és a Kiút szövegében tematizálódik. A ciklus címe lehetőséget ad arra, hogy magát a felnőtté válást is egyfajta kilakoltatásként lássuk, amellyel kezdetét veszi az útkeresés és az örökös otthontalanság.
A Nem lesz tavasz ciklusban hangsúlyosabbak a személyes történetek, problematizálódik a múlt-jelen viszony, és megjelenik a nyelv roncsoltsága. Az időértelmezés problematikusságára a legjobb példa a Rekonstruál: „Leépíteni magamban ezeket az utakat és alagutakat. / Táblákat és korlátokat rakni: a múlt / omlásveszély, a terület átépítés alatt”. A múlt térként, pontosabban utak hálózataként metaforizálódik. Olyan utak ezek, amelyekről nem tudjuk már biztosan, hova vezetnek. Az alagút metafora még érdekesebb, hiszen ehhez határozottan negatív képzetek társulnak: sötétség, mélység és félelem. Az utak és alagutak kettős hálózatának leépítése felfogható a tudat és tudatalatti metaforikus lebontásaként („Munkásokat bérelni, mint az alkohol és nők és egyéb / könnyű drogok”). A szubjektum önmaga megerősítése helyett leépíti saját magát, egy lehetséges megújulásra várva („mígnem összedőlnek / az alagutak, maguk alá temetve mindent, / remények szerint helyet adva az újnak”). Mintha egy gyászmunka fázisait látnánk. A szöveg és a cím kapcsolata, a rombolás és újjáépítés metaforái elgondolkodtatóak, sokféle képzettársítást hívnak elő. Talán ez a kötet legizgalmasabb képekből építkező verse.
A ciklusban a nyelvi játék is fontos szerepet kap. Előfordul, hogy a versszöveg bizonyos szólásmondások szó szerinti értelmére épít, például amikor a cirkuszban „oroszlánszag terjengett”, vagy a fagy első sorai: „tél van és ráfagytak a számra / kimondatlan szavaink”. Máskor a nyelv roncsoltsága ad alkalmat a játékra, mint az Ekezet című versben, ahol a nyelvi játék metaforizáló leleplezése a szövegegész átértelmezésére ad lehetőséget: „Tul keves volt köztünk ahhoz, / hogy ekkora böjtje legyen. / Megis hiänyod plasztikus és egyértemü / – hosszu ekezet a nemet billentyuzeten”. A játék észrevétlenül komolyra fordul. A ciklus záróverse, a Bevonulás a krisztusi szenvedéstörténetet írja újra, ehhez segítségére van a szövegbe csempészett utalás Dsida Nagycsütörtökjére. Már a vers kezdősora is talányos visszautalás a Getsemáne-kert helyszínére: „Ez nem az a kert.” A verszárlat nagyon szuggesztíven, szinte hipnotikus erővel idézi fel a bibliai koponyák hegyét: „A hegy a horizonton értetlen koponya, / üres, tátongó szemgödör.”
A harmadik ciklus központi témája a bűnbeesés, itt is jelen vannak a vallásos elemek, de lecsupaszítva, dicsőségüktől megfosztottan. Ahogy az előző két ciklusban, most is megjelenik Jézus alakja (Elhallgatott). Hangsúlyosak az irodalmi utalások és a játékosság, a Juhász Gyula versét kifordító Milyen vót az irodalmi nyelvet keveri össze az álnépies/parodisztikus megszólalásmóddal. A Dichotómiás variációk PJ4-re sokkal erősebb hatást vált ki azzal, hogy Pilinszky ünnepélyesen ható szavait a hétköznapi beszéd elemeivel vegyíti, kihasználva az így létrejövő kontraszt erejét, miközben a játék ebben a versben is komolyra fordul: „Plakátmagányban ázunk, az éjjel jéghideg. / A folyosón hagytuk az ernyőt, a villanyt / meg égve. Futhatunk haza, homok / került a fogaskerékbe. Bassza meg.” A szöveg négyféleképpen írja újra Pilinszky Négysorosát, a variációkban egyszer a komoly, máskor a humoros elemek kerülnek túlsúlyba.
A kötetben különösen hangsúlyos helyen áll a Lapszélütés hármasvers, amelynek részeiből minden ciklusban szerepel egy, mindig a ciklus vége előtt. Már a címek (Lapok, Szelek, Szélütés) is utalnak arra a szomorú, fanyar humorú látásmódra, ami olyannyira jellemzi Bödecs egész kötetét. Talán a Lapok alcímű Lapszélütés I. a kötet legszomorúbb darabja, szinte az összes főmotívum tetten érhető benne: Budapest üres terei, a bűn, a magány, az apa és Isten hiánya. A mozaikosan felépülő szöveg utolsó részében többféle utalás áll egymás mellett: „Ezt és hasonlókat álmodtam, / és most, hogy felnőttem lábatlan, / gyakran a cipőmre hányok. / Nem szól zsoltár érted, / te néma ország. / Nincsen apám. / Ne hidd, / hogy megbocsátok.” Az első három sorra az önironikus látásmód jellemző, az utána következő sorok viszont már-már előkelőnek hatnak. A zsoltár motívum belső utalás a kötet címadó versére, emellett két József Attila-parafrázist is felfedezhetünk a szövegben.
Ezek azért izgalmasak, mert nemcsak József Attila művét idézik föl, hanem belső utalásként a kötet további verseit is újraaktualizálják (Máig sem, Megbocsáthatatlan dolgok). Az apa hiánya és a megbocsáthatatlan bűnök valamilyen formában újra meg újra előkerülnek a szövegekben.
A Semmi zsoltár átgondolt kompozíciójú, ravasz módon szerkesztett kötet. Önmagában ez még nem lenne elég, a világ legravaszabb kötetkompozíciója sem varázsolhatna egységes művet össze nem illő versekből. A visszatérő témák és motívumok mellett a bonyolult és szerteágazó utalásrendszer az, ami egységessé teszi a könyvet. A versek mögött hipotextusként ott állnak az újra meg újra kontextusba kerülő Pilinszky-, József Attila- és Dsida-szövegek – meg persze más költők művei. Emellett a versszövegek néha egymásra is utalnak, felidézik és átértelmezik egymást. Ezért lesz a Semmi zsoltár izgalmas és egységes kötet.
Bödecs László: Semmi zsoltár, Apokrif-FISZ, Budapest, 2015.
