Nyugvópont nélküli téblábolás, indulás-érkezés, ide-oda csoszogás, a szüntelenül változó külvilág megfigyelése, rögzítése jellemzi Kerber Balázs első kötetét. A mozgás, hullámzás, nyugtalanság egy csendes perpetuum mobile szívós makacsságával határozza meg a verseket és a versek megszólalóit, megteremtve a kötet alapvonását – azt is mondhatnánk, alapállását, ha ez nem mondana ellent a tényleg folyamatosan zajló mocorgásnak, ficergésnek, a változások lankadatlan rögzítésének.
Jól érzékelhetően az életben, létezésben való hely megtalálásának vágya, az Én önkeresésének futamai adják e versek megírásának belső késztetéseit. Ez a keresés, a pontosan meghatározhatatlan valami megtalálásának reménye azonban leginkább (még) kívülre helyeződik, a külvilág megfigyelésében, a látványok, a változások rögzítésében, a beszélő hely(zet)ekben, terekben való ottlétének reflexióiban artikulálódik. A mozgás, a konkrétumok nélküli sóvárgó keresés, a nyugtalanság változó térbe, időbe helyezése, rendszertelen rendszertelensége tehát megteremti e kötet erővonalait, egységességét, az egyes versek ereje, sikerültsége mégis vegyesebb képet mutat, a helyzetek, hangulatok, költői fogások önismétlő sokasága miatt helyenként unalmassá, érdektelenné válik e pontos, éles képekkel dolgozó poétika.
Annak ellenére megmaradhat ez a benyomásunk, hogy az Alszom rendszertelenül számos, érdekes irányba elindul (mi mást tenne, hiszen a mozgás az alapja), motívumköreit, bejárt, külső és belső (kép)terepeit egymás mellé helyezve, összedolgozva formálja versekké, s ezek a különböző rétegek, tapasztalati zónák, kitüntetett motívumok mind ugyanannak a fentiekben már felvázolt összképnek a szerves, jelentésképző elemeit alkotják.
Rögtön az első ciklusban kitüntetett szerepet kapnak a végtagok, a testrészek; a szemlélő, cselekvő megszólaló tagjai sokszor mintha önálló életet élnének, a vers nem egyszer az önmegfigyelés folyamatait, reflexióit, a testrészek mozdulatait, ténykedését mint idegen testet, a tagok uralhatatlanságát jeleníti meg. Különösen a láb munkája (emelése, helyezése stb.) hangsúlyos; az indulás, érkezés, térben való haladás, téblábolás eseményei szoros összefüggésben vannak a külvilág formáival, a dolgok (emberi test[részek] és tárgyi környezet) fizikai kölcsönhatásaival. A végtagok poétikája az összerendezhetetlenség, rendszertelenség énből induló, énhez érkező diszkomfort érzeteit erősítik. Ebben gyökerezik a (kényszer)mozgás: a felkelés, lefekvés, ténfergés, a külvilág, mások és az én folyamatos megfigyelése, a tapasztalatok rögzítése a komfortzóna, a (pillanatnyi) nyugalom megtalálására irányul. Ám erre mintha alig-alig lenne alkalom, lehetőség Kerber Balázs verseiben, a dolgok folyamatos változása a versnyelv rövid képeiben, vibráló, inverzióra hajlamos soraiban, fókuszokat és nézőpontokat váltogató optikájában is tükröződik. A folyamatos mozgást nemcsak a versbeszélők permanens úton levése, mozgása adja, hanem a külvilág is határhelyzetekben, napszakok, évszakok váltakozásában, a fények, árnyékok, különböző színű (többnyire kék) lámpafények és vakító napsugárnyalábok illanó megvilágításaiban mutatkozik, ezek folytonos rögzítése, láthatólag, a versbeszélő minden idejét, figyelmét lefoglalja.
A tudatállapotok közötti határhelyzetek, átjárások szintén kitüntetett szerepet kapnak, a kötet másik, címben is kiemelt, alapmotívuma az alvás; az esték, az éj, a hold és az álom képeinek sokasága átszövi a gyűjtemény ciklusait, a rendszertelen alvást hánykolódás, fura álomképek (Szövetelés) jellemzik, melyeknek versbeli leírása, megjelenítése könnyen keveredik a valósággal, a két közeg áttűnik egymásba. Az alvás, az álom időnként menedék, menekülés az ébrenlét kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan, „értetlen” közegéből, bántó fényeiből egy álomtérbe, álomidőbe („Álmom / a nem bevallás, álmom a halogatottság” – Alszom rendszertelenül). Ám a határok átjárása sem könnyű („Arcom viseltes, mert hol ebbe / a megbújt térbe, hol az ébredés / azonnali, nyitott percébe kell / beleszoknia”), egyik közeg sem elég otthonos, az álom sem ad igazi nyugalmat. Végső soron az alvás (bóbiskolás, álomba zuhanás, ébredés, felriadás stb.), az álmodás tevékenységei, tapasztalatai torzított, még kevésbé érthető és értelmezhető tükörképei az ébrenlét óráinak, a két világ s egyáltalán a létsíkok, az eltérő közegek áttűnése, átfedettsége nem egyszer, például a Paplan című versben is jól látható. A Csillagvégen soraiban a cseppkőbarlang formáinak leírása jól érzékelteti azt a szomorkás öniróniát, ahogyan a versek szemlélője általában láttatja a világ folyamatos átrendeződését, benne önmagát és önmaga értését: „De az álmosító mennyezetben / a téves érzékelés humora vagy egy jelenet / áthajlása-bújása a következőbe. Sziklát látsz, / redőzete arcot formázna, ám meglátsz alatta / egy másik követ, s az már másik formába / rendezi az egykori arc vonásait.”
Az áttűnő jelek, jelentések sokaságának, a pontos rögzítés vágyának az is a következménye, hogy a beszélő mozgása, észlelése által is lendületbe hozott tárgyi világ, a változó felületek, falsíkok, rések, sávok nyomon követésénél, leírásánál nem jutnak tovább a versek; ehhez a nyugtalan, olykor szorító létkövetéshez sok esetben nem társul elvontabb, áttételesebb gondolat, kérdésfelvetés, így a látványok, érzetek sokszor hasonló rögzítése mintha öncélú maradna. Persze a pontos leírás sem kevés. A látleletek érzékenyek, a keresésnek (még) nincs vége, nincs eredménye, a konklúziók még váratnak magukra.
Hasonló keresés, tapogatózás látható a versformák, verselés sokféleségében is. Míg a motívumok, látványok, érzetek rögzítése, a mondatszövés módja egységesnek tűnik, Kerber Balázs lírája már kifejezetten saját hangon szól, addig a versformák terén még jellemző a kísérletezés, helyenként a bizonytalanság, amit talán az mutat a leginkább, hogy az egységes verstömbbé kalapált darabok mellett sok a néhány soros egységekből, kis képekből álló, közös cím alá fogott versciklusszerű sorozat. Ám ha ez olyan kiérlelt, kidolgozott állapotig jut, mint az Árnyjátékok kilenc részes „kínai” képsora, egészen kiragyoghat a többi költemény közül.
A befejezetlenség, töredezettség persze jól illeszkedik a kötet rendszertelenség gondolatához, a keresés, mozgás lezáratlan köreihez, ám a versek megformálását más olyan vonások is jellemzik, amelyek nem a helykeresés, világérzékelés bizonytalanságából, hanem költői tétovaságból is fakadhatnak. A beszélő által tudatosan, reflexíven kezelt szöveget olykor elviszi valami ritmikus lendület, a vers „táncra, dalra” kel, az egyébként rímtelen költeményekben egyszer csak belső rímek hajtanak ki. Bevallom, nem igazán tudtam mit kezdeni ezekkel a megoldásokkal, olyan benyomást keltenek ezek a versvégek, mintha a költemény kifutna a megszólaló kezéből, ő pedig hagyná, ráengedné magát a nyelv ritmusára, sodrására. S talán ezekhez, a vers végi „elszállásokhoz” köthető, hogy a zárlatok időnként szervetlenül csattanószerűek, bár a jóval sablonosabb felütésekkel szemben Kerber verszárlatai általában sikerültebbek. De sokszor még kétesélyes a kimenetel: e végkicsengetések helyenként mesterkéltnek tűnnek, időnként viszont remekül kinyitják a verset, új kontextusba, jelentésmezőbe helyezik a költeményt.
Kerber Balázs első kötete a látványok, észleletek, érzetek pontos nyomon követésére vállalkozik, lírája fenomenológiai hangoltságú, a körülötte lévő világnak, önmaga testének, érzeteinek leírására, megismerésére törekszik, ezekhez társítja éppen érvényes észrevételeit, gondolatait a világról, az emberekről, a másik nemről. Apró és tünékeny látleletek ezek. Nem is lehetnek többek, hiszen a szüntelen mozgás, a napszakok, fények alakulása, az időjárási viszonyok folytonos változása következtében minden elillan, foszlik, ahogy ezt a kötet szavajárása és „szövegtípusa” (Foszlányok) is rendre ismétlik, a külvilág jelenségeivel együtt az Én is mozgásban, hullámzásban, változásban van, így a kimondás, a (ki)jelentések is csak ideiglenesek és körülbelüliek lehetnek, „végül / azt se, ezt se mondod. Nem / mondasz mást, mint az / az árnyalatot,” a tapasztalatok pedig nem megoszthatók, a lézengés, ténfergés nem vezet senkihez, nincsenek szoros kapcsolatok, csak másokhoz csapódások, sodródások („mindenütt indulok kicsit magányosan”). A keresésben, folyamatos mozgásban ott érezzük mindvégig a hiányt, a társtalanság és eseménytelenség felszámolásának vágyát, a valamire várás, a „valami történjen” feszítő reménykedését, a napok elmúltának, egy újabb estének keserű tudomásulvételét („megint estébe fordul a nap, pedig végig csak ténferegtem”), az alvásba, álomba „omlás” ideiglenes felold(oz)ását. A kötet záróakkordja, a „vonat zúg el szemem / előtt, nem látok ki / semerre” kettős hangzatként is érthető, ott zúg benne egyértelműen a kilátástalanság élménye, mely még az eddig rálátást, a megragadható látványok lehetőségét is eltörli, de talán, jóval halkabban, e „vakság” ideiglenessége is, hisz a vonat elrobog. Az alvás szintén kiiktatja a látványt, a perspektívákat, de megadja a megnyugvás – ideiglenes, rendszertelen – lehetőségét is, s mivel a kötet egy teljes verssel megidézi a Pál apostoli, illetve ottliki tanítást: „sem azé aki fut”, talán az alvásra, álomra gondolva nyugodt szívvel fejezhetjük be így: „hanem a könyörülő Istené.”
Kerber Balázs: Alszom rendszertelenül, JAK+PRAE.HU, Budapest, 2014.
