A SiópArt néven útjára indult folyóirat első lapszáma novemberben jelent meg. A Siófok irodalmi-kulturális hagyományát bemutató történeti áttekintések és visszaemlékezések mellett olyan írásokat is olvashatunk, amelyek túlmutatnak a helyi értékek számbavételén.
Induló kulturális termékek esetében szükségesnek mutatkozik legalább röviden megfogalmazni a célokat, öndefiniáló kijelentéseket tenni, fölvázolni a profilt, megszólítani a fogyasztót, esetünkben az olvasót. A SiópArt köszöntő szövegét érdekes módon nem a lap főszerkesztője, Podmaniczky Szilárd, hanem Siófok polgármestere jegyzi. Dr. Lengyel Róbert a helyi kulturális élet fontosságának ad hangot, említést tesz ugyan a célokról („komoly kulturális újság, amely […] szellemi táplálék a helyi és országos érdeklődőknek, és egyben bemutatkozási lehetőség a köztünk élő alkotóknak”), de a lap ettől fogva kissé magára hagyja befogadóját. A(z ön)pozicionálás hiányából fakadóan nehéz kitapintani, hogy meddig terjed a művészetről, kultúráról való beszéd. Csak a publikált szövegek maradnak, amelyeket aligha lehet szerkesztői intencióhoz mérni. A negyedévi megjelenésre tervezett periodika impresszumában ez áll: „SiópArt – Siófok első kulturális folyóirata.” Értelmezzük ezt a definíciót!
Siófok csupán a kiadás helyére vonatkozna? Vagy azt jelenti, hogy a lap elsősorban Siófoknak, konkrétan a helyieknek és a környéken élőknek szól? Utóbbira azt felelhetjük, hogy nekik mindenképpen. A szépirodalmi szövegeken kívül minden más (interjúk, helytörténeti tanulmány, visszaemlékezés és főleg a hírrovat) elsősorban lokális érdeklődésre tarthat számot. Az írások többsége azt hangsúlyozza, hogy Siófok mennyire fontos kulturális szempontból, azt viszont kevésbé tudtam eldönteni, hogy ez az érvelés vajon „az ismert üdülőhely” státusz lecserélésére vagy éppen megerősítésére törekszik. A kiegészítés lehetne a megfelelő szó, erről azonban nem győz meg kellőképpen a lap.
Az önreprezentáció elemének tekinthetjük a hírrovatot, melyben gyakorlatilag tavasztól kezdve szerepelnek értesítések, így kevésbé tudja betölteni saját funkcióját, a gyors tájékoztatást (erre persze a negyedévi megjelenés sem feltétlenül ad módot), inkább a turisztikai vonzerő növelésére alkalmas. Kicsit ezt éreztem a Karinthy Mártonnal készített interjúban is, mert Grozdits Károly legtöbb kérdése nem az interjúalanyra, hanem nagyapjára és a közös nyaralásokra vonatkozott, hiszen a Karinthy család közismerten sokat időzött a Balatonnál. Karinthy Mártont bizonyára többször faggatták már az apai–nagyapai irodalmi hagyományhoz való viszonyról, ez talán itt is helyet kaphatott volna. Mindent összevetve az interjúk mégis jól teljesítenek, köszönhető ez a másik beszélgetésnek is, melyben a Szalay Etelka népi iparművész élettörténetét ismerhetjük meg. A II. világháború alatt megélt szenvedések, a sebész apa helytállása, a kórházi teendők ellátása izgalmas mikrotörténeti magyarázatokat jelentenek a korszakra vonatkozóan, itt a regionális jelleg valójában túlmutat önmagán.
Térjünk vissza a mondatunkhoz. Mit ért a folyóirat kultúra alatt? Ehhez vessünk egy pillantást a rovatszerkezetre, ami a tartalomjegyzék szerint így épül fel: próza, vers, interjú, helytörténet, kritikák, hírek. Innen nézve inkább az „irodalmi” megnevezés volna kézenfekvő. Hogy mégis félrevezető volna ez a megjelölés, azt a kritikarovat igazolja, mely a belívben már „ismertetők, kritikák, ajánlók” felsorolás alatt fut, jelentősen kitágítva ezzel a műfaj kereteit. A Siófokhoz való kötődés itt is irányítja a válogatást, hiszen Somogyi György „Balaton-ábrázolásokat” összegyűjtő képzőművészeti könyvéről informálódhatunk Tar Ferenc írásán keresztül, Stekovics Gáspárnak a szigligeti Alkotóházban megforduló művészekről készített albumáról pedig Varga István által. Az egyetlen irodalmi tárgyú ismertetőt Cséby Géza jegyzi, a Levelek a Lipták-házba című könyv Örkény Lipták Gábornak címzett leveleit tartalmazza, ahogy a recenzens megjegyzi, ezek „jó része tökéletesen illik az egypercesek sorába”.
A prózarovat szintén vegyes képet mutat. A helyi születésű Varga Imre szobrászművész köszöntő szavait Sárközi Mátyás Naplója követi, benne az emlékek egymás mellé helyezve, rövid történetekben bukkannak fel, rejtegetés, háborús időszak, csínytevések követik egymást, témában a Szalay-interjúhoz illeszkedve. Novellákat is olvashatunk, a Hegedűórában például egykori tanítvány és zenetanára évtizedekkel későbbi újratalálkozásáról. Bár a tanítvány csak a vallomása végén fedi fel kilétét, Kerékgyártó István szövege mindvégig kiszámítható, ahogy az elbeszélés fontosságát hangsúlyozó lezárás sem olyan megoldás, amit a hosszú távú memóriánkba ágyazhatnánk. Völgyi Lajos írása a félprofi futballcsapatok fröccs- és kindersnapszgőzökkel terhes ünnepléseibe, a dohányfüstös presszókba, a centerhalfok és csálingerek korába vezeti befogadóját, a nyolcvanas évekbe, amikor a pincérek voltak az élet császárai és csatáikat a futballpálya vonalai között maguk vívták. A szleng adja a Döni című szöveg erejét, mely nyelvi megoldásaiban hordozza a múltat.
A lokalitás legkevésbé a versrovatban érvényesül. Nagy Márta Júlia versei kerülik a referencialitást, Az észak természete izgalmát épp az adja, hogy az ismétlődő klinker fal képén túl minden bizonytalan a beszélő számára. A Rákospalotán keresztül az út pedig nagy, összegző hangvételű lemondás a normális életről, a szerelmi bánat bibliai reminiszcenciákkal kevert artikulációja: „Csak lakozom, minden szegletben, ahonnan kinő a gyom, / utat törve a betonban, véletlenül keveredtem ide, / egy részem itt maradt, kinézek a kocsiablakból, / intek annak a lánynak az ablakban, aki én voltam.” Ehhez hasonló élmény szervezi Nagy Betti verseinek beszédpozícióját is. Toroczkay András önironikus nyelvezete a testi tapasztalatokra figyelés miatt egyedíti a szerelmi költészet nehézségeiről írott versek sorát, az Idióta zárása így hangzik: „Mire feljutottunk a kilátóhoz, / meggörbült a valószerűtlenül kék óceán, / már egymás halálát kívántuk. / És közben persze napszúrást kaptam.”
Az első publikációival jelentkezett Udvardi Attila, akinek Csongrád című verse a nagyapa halálával, és az emiatt immár elveszett múlttal és folytathatatlan jelennel való szembenézés okán szolgál rá az elidőzésre: „ha megöregszem, nem / akarok unokákat. mukkanás nélkül, / lábujjhegyen hagyom el a szobát. egy / szülőváros romjainak fordítok hátat.” Orcsik Roland verse, a sci-fi elemeket használó Monolit Kubrick filmjét idézően szól a teremtés roppant méreteiről, az ember metafizikához való vonzódásáról, illetve uralmi vágyáról: „sugaras ráncok barázdálják kéregomlásból / fakadt erek hálózzák be / hatalmas monolitként mered ki a kráteréből / kénszagú zajgyűrődés”.
A lap egyik nagy erénye, hogy rengeteg fotográfiát közöl különböző korokból, illusztrálva ezekkel a cikkeket (a víztükrön hullámzó hidroplán vagy a fürdőruhás Karinthy Frigyes képeihez többször visszatértem). A SiópArt tipográfiai kivitelezése ízléses, a borító letisztult, egyszerű, ez az igényesség máshol (a szerkesztés, képek és szövegek aránya és elhelyezése, papír minősége) is tetten érhető.
Egy szó maradt ki a fenti öndefinitív mondatból: az első. Elsőnek lenni dicsőség és felelősség. A lap további sorsát véleményem szerint döntően befolyásolja majd, hogy ez a kezdet ki(k)hez akar szólni, és hogy mit fog közegében jelenteni. Legyen akár lokális, akár nagyobb volumenű ambíciója a szerkesztőségnek, javasolnám a profil egzaktabb kidolgozását és annak világos közvetítését az olvasók felé. A mostani, „megfelelő jelző nélküli” kultúrafinanszírozási rendszerben is a minél jobb minőség felé érdemes továbblépni. Az ehhez vezető útra rálépett a SiópArt, annak eldöntéséhez, hogy meddig jut, legalább egy-két évfolyam átnézésére lesz majd szükség.
SiópArt, 2015/1.