Scott Cooper kétségkívül ért a színészvezetéshez. 2009-es debütáló munkájában, az Őrült szívben Jeff Bridges nyújtott Oscar-díjra érdemes teljesítményt, A harag tüze Christian Bale, Casey Affleck, Willem Dafoe és Woody Harrelson játéka okán lett említésre méltó alkotás, a Fekete misét pedig már hónapokkal ezelőtt Johnny Depp „nagy visszatéréseként” aposztrofálták.
A nagy visszatérés szókapcsolat Depp esetében inkább a színészi munka minőségére, semmint az általa vállalt szerepek gyakoriságára vonatkozik, hiszen az ezerarcú amerikai színész az elmúlt időszakban is aktív volt. A 2010-es Alice Csodaországban óta azonban nem építette tovább a már-már védjegyévé váló kaméleon-imázst, és olyan fércmunkákban ripacskodott, mint az Éjsötét árnyék, a Magányos lovas vagy legutóbb a szörnyen kínos Mortdecai. Ezekhez hasonlóan azonban megbuktak olyan, a nevével fémjelzett komolyabb hangvételű filmek is, mint az Utazó, a Rumnapló vagy a Transzcendens. A Fekete misét így szinte kizárólag Depp rehabilitációjaként reklámozták, megfeledkezve arról, hogy megfelelően pozícionálják az alkotást a gengszterfilmes kánonban.
Így egy pillanatig sem volt egyértelmű, hogy Scorsese gengsztereposzaihoz vagy a Keresztapa-trilógiához hasonló nagyszabású történetet, vagy pedig egy szándékosan középkategóriás, visszafogott, az objektivitás igényével készült kisstílű gengszterfilmet fogunk-e látni. Ez persze önmagában nem lenne gond, azonban az e téren elhallgatásra épülő marketing, valamint Depp figurájának túlzott kiemelése hozzájárulhattak ahhoz, hogy hamis elvárásokat keltsenek. A Fekete mise egyik korai előzetesében a Depp által alakított bostoni bűnözőikon, Whitey Bulger egy családi steakreceptet szeretne megtudni az egyik szövetségesétől, aki rövid noszogatás után el is árulja a titkot. Bulger ezt követően kifakad, a családi recept kikotyogását a lojalitás és a megbízhatóság kérdésével köti össze, hogy aztán sátáni kacaját hallatva érzékeltesse erőfölényét beszélgetőpartnerével szemben.
E teaser már csak azért is félrevezető, mert a Fekete misében épp az ilyen jelenetekből van a legkevesebb. Cooper célja nem egy kultikus gonosz bemutatása, vagy egy nagynevű bűnöző jellemrajzának árnyalása volt (bár utóbbira azért akad példa: Bulger kedélyesen cseveg a szomszéd nénivel, valamint több jelenet foglalkozik azzal, hogy mennyire szereti kisfiát stb.), hanem a karakter mitizálása. Bulger történetét rendőrségi kihallgatásokból, másodkézből ismerjük meg, egykori kollégái vallomásai alapján. Cooper okos döntése, hogy első narrátornak a történet alakulása szempontjából szinte teljesen jelentéktelen kidobóembert, Kevint (Jesse Plemons) választja. Ez a gesztus egyfelől utal az elbeszélés megbízhatatlanságára, emellett pedig világossá teszi a mitizálás gesztusát is. Bulger történetét a ’70-es évektől, bűnözői felemelkedésétől kezdve indítja a film, nagyobb hangsúlyt helyezve az FBI-jal kötött szövetségre, melyben kulcsszerep jut a Joel Edgerton által alakított John Conolly nyomozónak.
Conolly és Bulger gyerekkori barátok, akiket, mivel együtt nőttek fel, szoros kötelék fűz össze. Mikor Conolly FBI ügynökké válik, megállapodást köt Bulgerrel: az FBI hajlandó szemet hunyni Whitey kétes üzletei felett, amennyiben a feltörekvő bűncézár informátorként segíti a rendfenntartó szervek munkáját, és közreműködik az olasz maffia hatástalanításában, mely Conolly egyik fő célja. Bulger azonban irányíthatatlanná válik, sőt, az események előrehaladtával ő lesz az, aki keveri a lapokat a zavarosban halászva, az engedékeny FBI-nak és Conolly felebaráti szeretetének köszönhetően. A Fekete mise e fő szálon kívül foglalkozik a Whitey és szenátor öccse, Billy (Benedict Cumberbatch) közti viszonnyal, a kultikus gengszter magánéletével (Mrs. Bulger szerepében A szürke ötven árnyalatából ismerős Dakota Johnson), mely utóbbihoz a Conolly és Bulger közti szövetség is hozzátartozik. Conolly már-már rajongásig tiszteli Bulgert, így különösen izgalmas, hogy ez a manipulatív figura hogyan tud egyszerre helyt állni egy a múlt emlékeitől átitatott kötelékben és a rend védelmezőjének szerepében.
A film a színészek és a látványvilág miatt működik igazán jól. Ritka az olyan alkotás, melyben a legapróbb szerepekben is ennyire kifinomult színészi munkát láthatunk. Johnny Depp hosszú idő után végre tényleg igazán jó (amellett, hogy a sminkesek sem estek túlzásba, Depp ráérzett a rendezői koncepcióra, így végig megközelíthetetlen, rejtélyes figuraként van jelen), Joel Edgerton pedig idén már másodjára bizonyítja, hogy helye van az A-listás sztárok között – Az ajándék Gordo-ja után a Fekete mise minden hájjal megkent FBI ügynökének szerepében legalább annyira jó munkát végez, mint Depp. Rajtuk kívül említést érdemel még Dakota Johnson, aki, bizony meglepő, de remekel Bulger feleségeként – úgy tűnik, csak egy jó rendezőre és épkézláb forgatókönyvre van szüksége ahhoz, hogy bizonyítson. Hasonlóan izgalmas figura a tenyérbe mászó szenátor öcsi, akinek szerepében Benedict Cumberbatch szokásához híven brillírozik.
A Fekete mise tehát sok szálon fut és több fontos szereplőt mozgat, azonban – talán épp a már említett mitizáló szándék miatt – több, a narratíva szempontjából fontos történést, továbbá az egyébként jól megírt és mozgatott karaktereket sem tudja megfelelő részletességgel bemutatni. Cooper nyilván szándékosan nem hangsúlyoz ki olyan történetelemeket, melyek önmagukban elvitték volna a filmet, ennek eredménye azonban egy erőteljes hiányérzet (a Bulger és Conolly közti kapcsolat annyira érdekes, hogy kihagyott ziccer érzetét kelti, hogy az alkotók nem ásnak elég mélyre), melynek katalizátora az is, hogy az elidegenítő gesztusokból fakadóan (mint amilyen a rendőrségi kihallgatásokra épülő narráció) nincs olyan figura, akihez lenne lehetőség igazán kötődni. Bulger a vallomásokon keresztül bemutatva egy megérinthetetlen és megközelíthetetlen alaknak tűnik, Conolly viselkedése és tettei ellentmondásosak ahhoz, hogy protagonistává váljon, a többi karakter pedig nem kap elég teret a főhőssé váláshoz (Dakota Johnson például a film felénél egyszerűen eltűnik).
Az eltávolító gesztus tehát sikeres, Cooper teljesíti célját, filmje valóban azt az érzetet kelti, mintha egy bűnügyi nyilvántartást lapozgatnánk, és így próbálnánk közelebb jutni Whitey Bulger személyéhez. Ehhez a koncepcióhoz remekül illik a Fekete mise látványvilága, mely nemcsak Masanobu Takayanagi remek operatőri jelenlétének (a kamera kiválóan bánik a színészekkel és a térrel, a színek használata pedig a ’70-es és ’80-as évek Amerikáját idézi), hanem a jelmeztervezők, sminkesek és díszletesek munkájának is köszönhető. A Fekete mise így egy hangulatos, visszafogott gengszterballadaként működik, mely ugyan, az eltávolító gesztusok miatt nem lesz maradandó alkotás, mégis a maga vállalt középkategóriájával üde színfoltot jelent a mai szélsőséges hollywoodi piacon (ahol vagy dollárszázmilliós blockbusterek, vagy iPhone-nal forgatott indie-filmek készülnek). A film egy pillanatig sem kíván pátoszos vagy épp katartikus lenni, a jól megírt karakterek, a szerepeikben remekelő színészek és a mitizálás gesztusa mégis fenntartják a figyelmet. Ha Johnny Depp innentől kezdve csak ilyen minőségű filmekben fog szerepet vállalni, akkor máris örülhetünk.
Fekete mise (Black Mass), 2015. Rendezte: Scott Cooper. Forgatókönyv: Mark Mallouk , Jez Butterworth. Szereplők: Johnny Depp, Joel Edgerton, Benedict Cumberbatch, Dakota Johnson. Forgalmazza: InterCom.
