Egy rokonunk távozása
A tér megáldására gyűltünk össze aznap este.
Az alapszabály az volt, hogy az beszél, aki
először megszólal, kérdésként a csend után szavak helyett
hozzám érsz.
Izgatottan néztelek, ahogy a földre fekteted
a lantfarkú szárnyast, és ahogy magamhoz
vettem végre a szót, halkan megjegyeztem,
ki nem találnád, melyik a legszomorúbb nyelv a világon.
Se te, se én nem gondoltunk a jelekre, igékre,
de még az énekekre sem. Azt, ami nincs velünk,
észlelni nem tudjuk, de a hiány nem a nem létezővel
azonos.
A tagadásra külön szavunk van, így keletkeztek régen
a lyukak is az éjszaka függönyén.
A madár hangját fölkapta a szél. Szép volt,
ahogyan utánozni tudta a láncfűrész zaját, az emberállat
beszédét, mi mégsem ezért hittünk benne.
Páfrányokkal, üvegekkel és gyertyákkal
raktuk körül, mint egy színpadot,
narancsokat, fügét dobáltunk az égbe.
Akkor mégis felborítottad a mondatod szórendjét,
amikor az egyik gyümölcs fennakadt az ereszcsatornán, és
mintha csak erre várt volna az idő,
hamarosan esni kezdett.
