A Ludwig Múzeum nem érdemtelenül szerepel kedvenc múzeumjaim között. Színvonalas, igényes és inspiráló kortárs kiállításaival pár havonta belopja magát a szívembe, ezúttal a Ludwig goes pop elnevezésű tárlattal hozta hozzám közelebb a pop art stílust.
Ha a kortárs művészetekről beszélünk, általában különböző álláspontok szoktak ütközni, ám úgy gondolom, azoknak is érdemes ellátogatni a Ludwigba, akik nem tudnak azonosulni a konceptuális művészettel. A perspektívanyitás mellett pedig érdemes nekünk is kritikusan szemlélni magunkat. Miközben Andy Warhol híres képeit fotóztam, eszembe jutott: de hát nem éppen ez a fogyasztói-individualista attitűd az, amiért létrejött a pop art?
A második világháború után megszületett pop(ular) art stílus alapjai a dadaizmusból és a szürrealizmusból épültek ki, és először az 1950-es évek Nagy-Britanniájában jelentek meg. Azonban, ha erről a stílusról beszélünk, történeti távlatból sokkal inkább előtérbe kerül az USA, ahol a 60-as években lett népszerű a hétköznapjainkat megragadó művészet. A kapitalizmus, az amerikai középosztálybeli nők élete, a televízió rengeteg olyan témát szolgáltat, amivel kritikusan vagy épp humorosan ragadható meg az életünk tragikomikuma. A népszerű művészet azonban sokat köszönhet a média emblematikus alakjainak is. A sztárkultúra párhuzamba állítható a szentek kultuszával, így lett például a Beatles, Monroe vagy Elvis Presley festmények hőse.
Habár a kelet-európai pop artról kevesebbet hallunk, hazánk és a régió más országai is büszkélkedhetnek számos kiváló pop art művésszel, akiknek alkotásai talán jobban megszólítanak, mint Roy Lichtenstein művei. A magyar pop art nem a kapitalizmusból épült ki, ezért témái, szemléletmódja is teljesen más, mint a nyugati országoké. A szocializmus világa, a 70-es évek Magyarországa ott áll a szemünk előtt egy gyufásdoboz mintáiban vagy épp a szokatlan befőttesüvegekkel telizsúfolt polcon. Azonban az erős, tiszta színek, a használati tárgyak felnagyítása, a hétköznapok újraértelmezése mind a két régió művészetében jelen van.
A magyar pop art szoros kapcsolatban áll a neoavantgárddal, ezt a legjobban a kiállítás egyik darabja, Tót Endre Talpra magyar avantgarde! című alkotása mutatja meg, ami az egyik kedvencem lett a magyar művek közül. Érdemes még kiemelni a hazaiak közül Lakner László munkáit is, melyek talán nehezebben érthetőek, de nem kevésbé nehezen felejthetőek.
Tény azonban, hogy a Ludwig Goes Pop + The East Side Story kiállítás húzónevei Andy Warhol és Roy Lichtenstein. Világhírű képeiket nézve azonban magyar befogadóként némi távolságot éreztem, s részben azért is, mert 21. századi fiatalként nekem már nem Elvis Presley a mainstream megfogható alakja.
A fehér szobákon végigmenve vártam már a Campell’s paradicsomkonzerves képet, ami a fogyasztói társadalmat jelképezi, de meglepő és furcsa volt nekem a falra aggatott óriásira felnagyított sárga telefon – pont olyan, mint amit a pletykáló-bájcsevegő nők kezében látni a hatvanas évekbeli amerikai filmekben. A használati tárgyak konceptuális művészeti ereje mellett leginkább Warhol okozott meglepetést, a héliummal mozgó Ezüst felhők elnevezésű installációja, amivel bárki szívesen eljátszadozhat.
Nem néztem utána, miként születtek, mit jelképeznek a művész számára a belső tér ezüst felhői, számomra a játék és a városi lét hideg betontengerét mutatta meg. Miközben kedvünkre böködhetjük, fotózhatjuk a „felhőket”, ne felejtsünk el a kiállítás után feltekinteni az égre, kinézni a betonrengetegből.
Nincs is jobb a hideg őszi napokon, mint egy múzeumban fedezni fel énünket. Ezúttal a társadalomkritika ugyanannyira releváns, mint a huszadik század második felében.
A Ludwig Goes Pop + The East Side Story című kiállítás a Ludwig Múzeumban (Budapest, Komor Marcell u. 1.) tekinthető meg keddtől vasárnapig 10 és 20 óra között, 2016. január 3-ig.
A fotókat Glódi Balázs és Tamás Dorottya készítette.
