Rutinos rókák, ikonok, dívák és új reménységek szerepelnek a 2015-ös év zenei videóinak palettáján, miközben a hazai mezőny egyre inkább lépést tud tartani a nemzetközivel. A fel-felvillanó fénypontok ellenére az alvilágba alászálló Orpheusz árnyékának határai azonban tisztán kivehetők. Így a meghittség, irónia és az öncélú meztelenséget mellőző, gravitációmentes folyónk egyenes vonalú egyenletes mozgással torkollik a Styx habjaiba. Kharón ladikja indulásra kész.
10. Kanye West feat. Paul McCartney – Only One (rendező: Spike Jonze)
Bevallom őszintén, sosem tartoztam az önjelölt géniusz rapper kedvelői közé, sőt inkább kritikusainak táborát erősítettem. Aztán arcul csap a hír: Paul McCartney közös dalon dolgozik vele. Fenntartásokkal, de főként gombafejikonom iránti elkötelezettségből meghallgattam a dalt, majd megnéztem a videót, és kikötöttem, hogy ez egy egyszeri és utolsó elhajlás lesz. Aztán megnéztem újra. Ugyan az autotune-os géphangon kornyikálás továbbra is csak szánakozást vált ki belőlem, a dallamvilág egyszerűsége a vizualitással kiegészülve viszont képes volt komoly hatást elérni. A kézi kamerával felvett kockákon a lányával bóklászó Kanye West sosem hatott még ennyire hitelesnek. A rá jellemző erőltetett metaforikával operáló kisfilm-videoklip kombinációnak nyoma sincs. Semmi számottevő történeti ív, semmi nagy videotechnikai bravúr. Csak meghittség.
9. Lana Del Rey – High by the Beach (rendező: Jake Nava)
A kortárs poppaletta ikonikus dívájának fátyolosan erotikus hangszíne minden alkalommal levesz a lábamról, a klip fanyar iróniája pedig gondoskodott arról, hogy forráspont közeli állapotba kerüljek. A videó alaphelyzete látszólag tipikus: a magány depresszív fájdalmát megélő hősnőnk nem találja helyét minimalistán berendezett tengerparti lakásában, melynek szinte minden szegletét bejárja sejtelmes kék leplében. Az önsajnálat idilljét csak az egyre többször felbukkanó paparazzi helikopter zavarja meg. Szerencsére arra is választ kapunk, mi ilyenkor a teendő: a passzív melankóliát aktív cselekvésbe fordítva, az akciófilmek egyik legjellemzőbb kliséjének megidézésével helyreállítani a depresszív harmóniát. Egyszerűbben: egy gitártokba rejtett rakétavetővel atomjaira robbantani egy helikoptert…
8. Blahalouisiana – Ahol Összeér (rendező: Horváth Viktor)
Sajnos sokszor fut bele az ember olyan videókba, ahol a meztelenkedés öncélú, és leginkább csak csaliként funkcionál a nézőszám növelésére. Listám egyetlen vidám darabja, a Blahalouisiana videója szerencsére pont nem ebből az alomból való. A klip éppen a meztelenséggel való ironikus játék miatt képes kiemelkedni az átlagból. Az állandó sejtetés közepette egyrészt jókat mosolygunk a pingpongütővel, esetleg létrával kitakart női testet felvonultató jeleneteken, s közben észre sem vesszük, hogy teljesen bevonódtunk a klip saját játékterébe. Ehhez a szöveg és zene szintjén működő erotikus utalásjáték szintén tevékenyen hozzájárul, így a kép- és hangzásvilág arcpirítóan pimasz egyszerűséggel teremti meg ezt a kacér összhangot.
7. Marilyn Manson – Mephistopheles of Los Angeles (rendező: Francesco Carrozzini)
Míg 2014-es listámban csalódottságomnak kellett hangot adnom Mansonnal és a Deep Six videójával kapcsolatban, addig most nehezen tudom levedleni a fanatikus rajongó bőrét. A fekete-fehér videó nem csupán tónusaiban sötét, hanem tartalmát tekintve is. Az Antiktisztus Szupersztár ezúttal Mephistophelesszé avanzsálva celebrálja ötperces fekete miséjét. Tanúi lehetünk tanítványai elhívásának, a keresztelési rítus démonizáló átértelmezésének: az ártatlanságot jelképező fehér ruhás lányok végzetes alámerítésének. A klip tehát visszahozza a korábban hiányolt, a befogadó mitikus tudására épülő valláskritikai aspektust. A Pale Emperor zenekar korai hangzásvilága éled újjá blues-os ritmusok segítségével, így nem csoda, hogy a dal zeneileg leginkább a The Beautiful People-t idézi, míg a képkockák és a szöveg együttese egyértelműen az Antikrisztus Szupersztár újbóli felemelkedésének tesz szem- és fültanúivá.
6. A.K.K.E.Z.D.E.T.P.H.I.A.I. + Amoeba – Vagy Mindegy (rendező: Szimler Bálint)
Az A.K.K.E.Z.D.E.T.P.H.I.A.I. és az Amoeba közös munkája nem a Rév Marcell és Szimler Bálint ötletén alapuló Balaton Method című film részeként elkészített Vagy mindegy megalkotásakor kezdődött. Sabák Péter, Sági Viktor, Boros Levente és Bognár Szabolcs négyesfogata számos alkalommal kísérte a rapduót élőzenekaros fellépésein. Lehet, ez a titka annak, hogy a dal a szokatlan lüktetésű szöveg és zene valamiféle sajátos diszharmóniájából kiindulva képes pillanatok alatt harmóniát teremteni. S hogyan lehet ezt fokozni? Egy hasonlóan szokatlan kameraállásokat és -beállításokat sorjázó, sajátos színvilággal operáló, a gravitációs törvényszerűséget leplező trükkökkel leforgatott videoklippel.
5. Belau feat. Hegyi Dóri – Island of Promise (rendező: Damokos Attila)
Egy szimbólumokkal bolondított videó és „sundowntempo”-nak aposztrofált zenei világ? Kinek ne keltené fel az érdeklődését? Bár a meztelenség kapcsán már tárgyalt félelmeim és a Belau formáció képlékenysége (még nem teljesen kiforrott zenei projekt, tekintve, hogy csupán Kedves Péter személye alkotja) hezitálásra késztetett, mindez mégsem adott okot arra, hogy egy kézlegyintéssel elintézve továbbálljak, s a figyelmet nem is bántam meg. A gyönyörűen fényképezett képi világ, lassan kibontakozó, jelképekben gazdag videó egyszerűen kitépi az embert a hétköznapi világból, rögtön az újjászületés metaforájával indítva. Mindannyian újrakezdhetjük az Ígéret Szigetén, ahol semmissé válik a korábbi életút. Csak a hidakat kell felégetni. Vagy a lakóhajót.
4. Björk – Stonemilker (rendező: Andrew Thomas Huang)
Björk, mint mindig, egyszerűen nagyszerű. A kilencedik stúdióalbum nyitódalához készített videó nem operál történetiséggel, merész vágással vagy tonizált színvilággal. Különlegessége a vertikálisan és horizontálisan egyaránt 360 fokban elforgatható virtuális valóság megjelenítésében rejlik. A izlandi tájban az énekesnő az egyetlen meghatározó viszonyítási pont, mely állandóan a fix objektív perifériáján kívülre tolódik, ezzel a kép elforgatásában rejlő lehetőség kiaknázására késztetve intenzíven vonja be saját mikrokozmoszába a befogadót, miközben folyamatos interakciót kezdeményez. A kopár tájelemek keltette hangulatot egyáltalán nem töri meg a napsárga ruhás nő, alakja inkább a sivárságba fényt hozó központi égitestté válik, ahol a szomorú dallamok ellenére is melegséget áraszt finom gesztikulációjával.
3. Sia – Elastic Heart (rendező: Daniel Askill, Sia)
Sia zenei videóinak fontos jellemzője a provokatív művészi önkifejezés, ami majdnem minden esetben erős kritikai visszhangot von maga után. Nincs ez másként az Elastic Heart esetében sem, sokan a pedofília megjelenítésével vádolták az énekesnőt, mivel a női főszereplő a Chandelier klipjéből is ismert, 17 éves Maddie Ziegler, míg a férfit a nála jóval idősebb Shia Labeouf alakítja. Természetesen az indok a videó erotikus töltete is lehet, szerintem azonban ez nem egyértelmű. A koreográfia értelmezhető a ketrecben lévő két karakter közötti harcként, akik inkább Sia két személyiségjegyének – az erős, néhol erőszakosnak ható férfi és a törékeny kislány – összeütközését, majd egyensúlyba kerülését jeleníti meg drámai és erőteljes képsorokon keresztül, mivel a lány a szabadulás ellenére sem hajlandó feladni személyisége egy darabját.
2. Stromae – Quand c’est? (rendező: Luc Junior, Xavier Reyé)
A lista elejéhez közeledve egyre inkább a mély árnyékok dominanciájával kell szembesülnie az olvasónak. A belga művész videójának zsenialitása ugyanis sötét egyszerűségében rejlik. Tematikus szinten leginkább egy felkavaró nyílt levél realizálódhat a befogadó lelki szemei előtt, melynek megszólítottja napjaink népbetegséggé váló halálos kórja: a rák. Ugyan az előadóra jellemző játékosság jelen esetben nem vizuálisan, inkább a szavak szintjén jön létre: a Quand c’est? (Mikor?) a cancer (rák) szó kiejtésbeli hasonlóságára játszik rá, a kettő szinte teljesen összemosódik. Így a fő kérdés, hogy mikor jön el a kór, már a beletörődést foglalja magában. Tehát a sajátos, szuggesztív koreográfia által kifejezett elmúlással szembeni harc szükségszerűen bukásra ítéltetett. Minden tekintetben lélegzetelállító.
1. David Bowie – Blackstar (rendező: Johan Renck)
Legpesszimistább rémképeim egyikében sem jött elő, hogy jelen soraim az előadót már csak posztumusz találják meg. A Blackstar kisfilmje amellett, hogy egy vizuális orgiát jelent a rajongóknak, egy hihetetlen volumenű, jelekbe kódolt szintézise az egész életműnek. Az elmúlás központi motívuma köré épülő tíz perces opusz képei az elsőtől az utolsó másodpercig jelentéssel bírnak, melyet a szkafander alatt talált díszes koponya fűz össze, megidézve Bowie egyik nagy hatású karakterét: Ziggy Stardustot. A rítusokat idéző képsorok, a bekötött szemű ikon a padlásszobában, a táncosok szaggatott mozgása/rángása mind a végső elmúlás felé tendálva állnak össze egy haláltánckatarzissá. A hangvétel, mely az egész albumot uralja, már nem a Bowie-féle folyamatosan megújuló visszatérésé, sokkal inkább a búcsúé és számadásé. Ez az élet(mű) tetőpontja, csillag alakú csúcsdísze. Mert Bowie nem popcsillag, nem filmcsillag, hanem a feltámadó Lázár, a halhatatlan fekete csillag!
Kiemelt kép: Telegraph.co.uk
