Furcsa, nagyon hosszú év volt a 2015-ös. Furcsán féloldalasra sikerült az év legfontosabb lemezeit összegző, végtelenül szubjektív listám is. Soha nem éltem még ekkora zajban, mint tavaly és soha nem vágytam még ennyire a csendre. Ezt leginkább Arvo Pärt zenéjében találtam meg megint, a ráismerő tűnődést, a liánpogót, a betűtészta-sötétet, a popup-barokkot és a tisztaságot pedig az alábbi albumokban.
10. The Coneheads – LP1
Köröket verni az eleve amfetamin táplálta punknóták sebességére – meglehetősen heroikus vállalás. Nem tudom, hogy a Coneheads nevű indianai robotgeek trió tagjai mit tolnak, de úgy fest, nekik mégis sikerül. Ha a punk halott is volna – ahogy azt holmi huhogók nem átallnak időről időre észrevételezni –, a műfaj felé egy termékeny metaforával (és két erős akkorddal) közelítő bandák újra és újra felélesztik a hetvenes évek vége óta temetett ethoszt. Ilyen a nevét a – Saturday Night Live-ban 1977-ben (akár a punk!) indult, 1993-ban mozivászonra adaptált – Csúcsfejektől (Dan Aykroyd, tudjátok) kölcsönző csapat is. Az idegen bolygóról jött Csúcsfejek-széria eleve freak főhősei kedélyes referenciacsoportját jelentik a különállást zászlajára tűző szubkultúrának és zsánernek. Arról nem is beszélve, hogy az epizódokban, valamint a nagyjátékfilmben is humorforrásul szolgáló fura szokások – a csúcsfejek egymás után hat sört hajtanak fel vagy egyszerre gyújtanak rá egy egész pakett cigarettára – a punk kérlelhetetlen önpusztításának is tükröt tartanak.
A tizenöt számos korong hossza – írd és mondd – 17:21. (A leghosszabb koncertvideó pedig, amit tőlük találtam, 16:38, de az másfél perces felkonffal kezdődik, úgyhogy először ne azt nézzétek meg, hanem inkább ezt.) A legtöbben a szomszédos Ohióból indult Devóhoz hasonlítják a Coneheadset, a lemezborítójuk viszont Keith Haring graffitiművészetét idézi, vagyis bejön azért a képbe New York, és adja szerintem magát a Ramones- meg a Dead Boys-párhuzam (továbbá van egy tök jó Talking Heads-feldolgozásuk is). A Coneheads dallamos és eszement sci-fi-freak-punkja magával ragad egyből. Ha meghallod, kíváncsi leszel rá, hogy mi mehet most éppen egy sörgőzös indianai pincében.
9. Foals – What Went Down
A What Went Down messziről sem tökéletes. Most, hogy sokadszorra futom át, megfordult a fejemben az is, hogy – horribile dictu – a gitárzenékbe vetett töretlen hitem okán szerepel elsősorban a listán. És azért, mert ebben a nehezen körvonalazható zenei mezőben idén a várva várt visszatérések (Blur, Libertines, hogy csak a legnagyobbakat mondjam) sajnos elmaradtak a várakozásaimtól (vágyakozásaimtól). A kilencedik hely afféle üres mező tehát, a meg nem talált lendületes gitárlemeznek kihagyott rovátka (ha nektek megvan, írjátok meg, mi az!), egy közelgő jó Arctic Monkeys, Biffy Clyro vagy Japandroids-korong reménye, hasonlat, ami a színtér tétovázására világít rá. Nagy baj amúgy a What Went Downnal sincs. Okos düh és szellemes szentimentalizmus hatja át, és ügyes tempóváltások mentén épül fel. Csak hát, aki emlékszik az Antidotes és a Total Life Forever sivatagi sirokkórockjára, hajlamos telhetetlennek mutatkozni a legújabb Foals-korong nedves-sós visszhangjait hallva…
8. Dope Calypso – Banzai! Banzai! Banzai!
A Dope Calypso zenéje olyan, mintha a távol-keleti misszió után szusszanó ministránsok a zarándokszállás helyett a New York-i CBGB’s-ben töltöttek volna el pár éjszakát. A Banzai! Banzai! Banzai! zsigeri novíciuspunkját szétveti a garázsban érlelt esőerdei csapadékdüh. Az olykor megszólaló magasztos orgonahangokat koszos gitárriffek maszatolják össze. Szinte látom magam előtt, hogy egy dzsungel nagyszínpadán játszik a zenekar, a nézőtéren pedig a legkülönfélébb fajok liánpogóznak. Kíváncsi vagyok, mit szólna az albumhoz a gubbiói farkas…
7. Jazzékiel – Másokat szeretni
Mint a befőttesüvegnyi vérben ázó betűtésztán, a Jazzékiel zenéjén sem süt át a nap. A Másokat szeretni a bőrünk alatt motozó balsejtelmet beszélteti, a sötétséget nyitja meg. Olyan érzés hallgatni a lemezt, mint magányos utazóként gazdátlan villanyoszlopokat, csupasz fákat elhagyni a ködben. A dalok mintha Csáth Géza eltűnt noteszéből kimásolt balladák volnának. Jakab Péter sejpítő-őrjöngő spoken wordje felzaklató elegyet alkot Hegyi Áron baljósan csilingelő billentyűjátékával, Hajba Áron kinyúltpulcsis gitározásával, a Szabó László ütütte, fürkésző őrfényként pattogó dobbal és Miklós Milán morcosan brummogó basszusával. „Ha van egy dalod ott benn, soha ne táncoljál másra.” A baj csupán az, hogy annyira ráül a mellkasunkra az album dekadenciája, hogy én csak korlátozott mértékben merem hallgatni.
6. FFS – FFS
Egy igen híres skót (Franz Ferdinand) és egy igen híres kaliforniai (Sparks) együttes tagjaiból alakult kamarazenekarnak (szándékosan nem írok én most szupergruppot) nem volt túl nehéz belopnia magát a szívembe. Mindkét felmenő bandát kedvelem ugyanis, ennek ellenére azt érdemes előrebocsátani – és ez talán viszonylag objektív megállapítás –, hogy az FFS címmel piacra dobott lemezt két külön-külön is jó karban lévő banda készítette el. Nem arról van tehát szó, hogy a Mael-tesók és glasgow-i kvartett egymásnak dobtak volna karriermentőövet, együttműködésük inkább egymás zenéjének immár évtizedesre nyúló kölcsönös tiszteletén és szeretetén nyugszik. Az FFS ennek megfelelően igazi összebútorozós, nyári, feelgood lemez, jó adag viccelődéssel és öniróniával, valamint az indokoltnál talán valamivel több harsány, musicales megoldással. A könnyed dalokhoz szórakoztató szövegek tartoznak, amelyeket – hemzsegjenek bár bennük a magas- és popkulturális utalások Hello Kittytől Harold Pinteren át Willem de Kooningig – egy pillanatig sem érdemes komolyan venni. Russel Mael és Alex Kapranos orgánuma – és színpadi jelenléte – remekül passzol egymáshoz. Az FFS az improvizációs műhelyek könnyed szellemességét juttatja eszünkbe, dalaik önfeledt marháskodások, fellépéseik egytől egyig felszabadult sessionök. Jó lenne élőben látni őket!
5. Fran Palermo – Fran Palermo LP
Szalmakalapok, törzsi maszkok, flamingók. Lágyan ringó hullámok, mellbimbókat takaró fésűkagylók, B-filmes naplemente. A Fran Palermo első nagylemezének hangulata remekül körülírható a zenekar Tumblr-oldalára feltöltött képek montázsával. A Fran Palermo egzotikus és szürreális, mintha Gauguin színezne ki pár Dalí-skiccet. Ha Tarantino újraforgatná a Szörfös nindzsákat, a soundtracken legalább három FP-dalnak is szerepelnie kellene. A Fran Palermo reliktumfaj a honi popzene pálmaházában, lemezüket hallgatva meredeken nőni kezd a fejünkben a napsütéses órák száma!
4. Csaknekedkislány Tánczenekar – Na Ná Ba Bám
Az „olcsó Colt / jól csókolt” rímpárral a magyar költészet már évszázadok óta adós. Csepella Olivértől most végre megkaptuk. De a Csaknekedkislány Tánczenekarnak nem csupán ezért lehetünk nagyon hálásak. Itt van rögtön a tálalás. Beszédes szerintem, hogy az emlegetett összecsengést a Na Ná Ba Bám című lemeznek már a legeslegelején kijátsszák. Imponálóan átgondolt, magabiztosságot (már-már flegmaságot) sejtet ez. De milyen a lemez? Ahogyan egy valamirevaló tánczenekartól elvárható, a Csaknekedkislány tánczenét játszik. Vadnyugati surf rockot, country-noveltyt, tangót, bohóckodó blues-t. Ha a hatvanas években lennénk, akkor azt írnák róluk: csacsi szövegeikre csudajól lehet csörögni. Ha a Gólyában nyomnák a Time-ot, nem lenne kérdés, hogy kik kerüljenek az év emberei címlapra. Ha meg volt valaha idő, amikor a szemüveget viselő, halk szavú fiúk Varró Dániel-versrészletekkel csajoztak félszegen, na, annak vége. Mostantól a Na Ná Ba Bámból kell/lehet hangmintázni! Amíg ezen dolgoztok, öltsetek kapucnis pulcsit, nézzétek meg a Tihany című dalhoz készült klipet, mert az ugyancsak TOP 10-es!
3. horhos – mons
A Győrffy Ákos és Gugyella Zoltán alkotta horhos tavalyi bemutatkozó korongjáról azt írtam, elcsámborgó- és hazatalálózene. A monsról azt gondolom, az út lemeze inkább, a közbené. Gugyella és Győrffy dalai a világ lehalkítására tesznek kísérletet. Az odakinn- és a távollevést, a bolyongást és a kiszakadást fogalmazzák óvatos melódiákba. A mons sűrűbb szövésű, nagyobb nehézkedésű lemez az előzőnél, s megkockáztatom, hogy pár árnyalattal sötétebb is. A koncentráló megadásról szól. Azt a századmásodpercnyi pillanatot nyújtja belátható hosszúságúra, ahogy a túrabakancsunk impregnáló rétegén átküzdi magát az első nedvesség.
Lehetséges, hogy az említett út a címben jelölt hegy felé vezet, s noha megérkezés egyelőre nincs még, nekem úgy fest, a tévelygés felől a töprengés irányába tartanak a dalok, a tétovázástól a rátalálásig vezetnek. A mons magunkban mormolható novellák füzére, kődarabokból csiszolt olvasó. Ha viszont egyben hallgatjuk, mintha egy nyomozás történetévé állna össze a lemez, amelyben a detektív egy emberi elmével felfoghatatlan tettes után kutat, akit leírni képtelenség, de aki olyan, mint a sáros pocsolyába fúródó esőcsepp, vagy akit fel lehet a felhők irányába nyújtózkodó fatörzsben is ismerni.
2. Sufjan Stevens – Carrie & Lowell
Fűzfák, cédrusok, szentjánosbogarak. Kísértetek, akiknek hajába akad a szél. Sufjan Stevens hetedik stúdiólemezén görög mítoszok, bibliai történetek és egy csak foszlányokban felidézhető gyerekkor emlékei ötvöződnek a hűtlen, szeretett, nemrégiben elveszített, de meg sosem ismert anyához (ő a lemez címében szereplő Carrie) szóló fájdalmas mesévé. A gitárhúrokkal elsuttogott altatódalokban éles képek élénk képzelettel kiszínezett sora rajzolja körül a tisztázhatatlant. Nyelv alatt őrizgetett szavak törnek fel a torokból, a nehezen induló beszédnek a tisztaság az oldószere. A zaklatottságot nyugalomba fordító, erős dalok az átélni vágyott szeretet és az elvégzendő gyász árnyalataiban játszanak. A Carrie & Lowell szikár, szép és szívbemarkoló.
1. Szabó Benedek és a Galaxisok – A legszebb éveink
„Mert történhet tőlem bármi, / én akkor is itt fogok állni” – énekli beletörődötten, de bátran Szabó Benedek, aki alig múlt 28, de fülig szerelmes egy majd’ másfél évszázados nőbe. Neve is van (a nőnek), Budapest. A Beat on the Brat Bereményi Gézája, Galaxisok nevű zenekarával hozzá írja pubpunkből szelídített friss és kortalan közérzeti dalait. A kondenzcsíkok mögött a kék eget látó dac meg a rezignált életöröm fontos dolgokat mond rólunk. Erről a mi szétszóródott VAN-nemzedékünkről. Hányavetin, őszintén és pontosan. Keserűn-elégedetten. Valószínűleg az egyetlen érvényes módon. Mint a gitárhúrok közül a zongoracsilingelés (a la Eels), úgy csillan ki A legszebb éveink dalszövegeiben a fáradt melankólia mögül a tettre kész jókedély. „Gyerünk tovább!” Aztán a fásultság megint. De ott rejtőzik a „mégis-morál” is. Ezért annyira fontos nekem ez a lemez.
Meg mert a Cseh Tamás-örökségbe okosan fésüli bele a lendületes punkhagyományt (a nem múlik el végén a Bangles-idézet, meg a philip morris blue elején a Burger Kinges Ramones-utalás a kedvenceim). Remek lenne ezért, ha a „felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint” a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” rég halott házibuli axiómája helyébe lépne végre! Mert sokminden változott. Mert „(í)gy mennek a dolgok, mostanában.” Mert csak-csak jól esik észrevennünk, hogy nem csak a szél fúj, de gitár mellé beszáll néha a trombita is. A városban, amibe Szabó Benedek szerelmes, sörösüvegek és összegyűrt számlák mögé bukik le este a nap. Sötét titkokat őriznek itt az ATM-ek, és sötét szobákban sötét színű instantkávékkal kínálnak bennünket néha ismeretlenek. Minden reggel itt mosunk mégis fogat és indulunk neki az excelfehéren vakító reggelnek. Hiába rohanunk, lekéssük a járatot, ami elvinne a munkahelyünkre. A buszmegállóban nézünk magunk elé tanácstalanul. Hát akkor, itt fogunk állni…
Kiemelt kép: Index.hu
