A Corrections House 2013-as debütálásával és a Dürer kistermében adott kíméletlen koncertjével is bizonyította, hogy a szaksajtó által azonnal rájuk aggatott supergroup címke ellenére nem az alapítótagok mozgalmas múltjának aprópénzre váltásával képzelik el a jövőt. 2013-ban négy nagyon tevékeny, nagyon markáns stílusú, a sludge/doom körökön belül ismert és elismert zenész ült össze, közös nevezőjük pedig az addig mindegyiküktől viszonylag távol álló industrial stílus lett.
A Corrections House vizuális és zenei közegét a veterán Mike IX Williams (Eyehategod) által megjelenített, félig posztapokaliptikus, félig a jelen fogyasztói társadalmak ellentmondásaira kihegyezett szövegek adják, melyeket Williams saját, Cancer as a Social Activity című szövegkönyvéből emelt át és ad elő hol összetéveszthetetlen, éles visítással, hol spoken wordként, könyvből felolvasva, New Orleans-i akcentussal. New Orleans azért fontos, mert Williams gyakran beszél az őt foglalkoztató déli valóságról: drogokról, lakókocsiparkokról, erőszakról. Szövegei meglepően hatásosak, intelligensek és kíméletlenek, szinte minden dalból ki lehet ragadni egy-egy sort, ami szövegkörnyezettől függetlenül is betalál (a kedvencem: „wake up, pharmacy opens in ten minutes”). Egy New Orleansban lézengő, beatköltőket istenítő drogfüggő éles megfigyeléseit halljuk – és valóban, ez Williams maga, neki semmiféle költői alteregója nincs. Mint költő, ugyanaz a Williams, akit a Katrina körüli zűrzavarban drogbirtoklásért lecsuktak, és aki minden egyes színpadra lépésekor úgy néz ki, mint aki az utolsókat rúgja. Az ő posztapokaliptikus világát nem valami rendkívüli esemény váltja ki; dühből, gyarlóságból, fájdalomból adódik össze.
Aztán ott van a csodálatos Scott Kelly, aki a mindig megújuló, kultikus Neurosisban megismert egyszerű, súlyos gitártémáival és fájdalmas bömböléseivel járul hozzá a megjelenített káoszhoz, és olykor énekel is, például a Hollows of Streamben, ami szerintem a világ egyik legszomorúbb dala. Emellett egy jó adag punkosan lüktető gitárdallamot is megírt, nem véletlen, hogy egyes dalok kifejezetten táncolásra, vagy legalábbis folyamatos headbangelésre késztetik az embert. Ilyen például a markáns ritmusú, kislemezes Hoax the System is, melynek slágerességét élőben elnyújtott zajimprovizációval egyensúlyozza a zenekar.
A Corrections House harmadik énekese Bruce Lamont, aki főzenekarán, a Yakuzán kívül számos más projektben vesz részt (Brain Tentacles, Bloodiest). Chicago Neurosis-inspirálta fiatal színterének szinte mindegyik alakulatában (Scientist, Minsk, The Atlas Moth, Wrekmeister Harmonies) vendégszerepelt már, sőt, még a stíluson túl is feltűnt (Nachtmystium). Bruce a Yakuza világzenés, progresszív szellemét hozza magával: keleties dallamokat, torokéneklést, üvöltést, hiszen ő egy kísérletező, technikás énekes és szaxofonos. A szaxofon és a metál összeházasítása – még John Zorn érdemeit figyelembe véve is – úttörő dolog volt Lamont részéről, mert így egy egészen egyedi, jazzihletésű, a noise káosza és a drone kitartott zúgása felé elkanyarodó hangzást vitt a metálba. A szaxofonnal elkövetett drone és noise pedig kitűnően illeszkedik az industrial elektronikájához, hol a zajtengert erősítve, hol fájdalmas, elkülönülő szólamban, sőt, még egy neofolk témában (Run Through the Night) is előkerül.
Az egész produkciót a hangmérnök, Sanford Parker fogja össze, aki legalább annyira meghatározza a chicagói hangzást, mint Bruce Lamont. Kettejüknek volt is egy közös projektje, a Circle of Animals, ahol már feszegették kicsit az elektronikus vonalat. Sajnos itt csúszik el a Know How To Carry a Whip. Parker a programozott dobok mellett a különböző zörejekért is felel, amiket most kicsit túlzásba vitt. Úgy keverte az albumot, hogy ritkán hallunk tiszta emberi hangot, pedig az énektémák teszik igazán különlegessé a Corrections House-t, és a Last City Zerón igen megrendítő volt a káoszt megtörő, döbbenetet kiváltó tiszta szavalás és elhalkulás. Ott jobban elkülönültek az album ritmikus, dallamos tételei a csendesülősektől vagy éppen zajosabbaktól, itt pedig szinte minden egybefolyik egy középtempós, elektronikus masszává. Olyan, mintha négy mesterszakács összeülne egy közös menüt megalkotni, de a specialitásaik fúzióját elmossa egy, a semlegesség nevében elkövetett, mindenen ellepő mártás.
Kelly hangja szinte teljesen háttérbe szorul, de Lamont sem jár jól, sem énekesi, sem szaxofonosi minőségben nem kapja meg igazán a lehetőséget a tombolásra vagy a hangjához remekül passzoló kesergésre; a neki szánt, a Run Through the Night párdarabjaként megírt akusztikus gitáros Visions Divide-ban például inkább tűnik háttérzajnak az éneklése az előtérbe került ipari zörejekhez viszonyítva. Nem óriási az ugrás a két album között, az albumnyitó Crossing My One Good Finger rögtön egy megőrülős tétel, a Superglued Tooth pedig elmehetne a Drapes Hung By Jesus kistestvérének (remélhetőleg élőben is ugyanolyan elnyújtott zajongássá formálják). A White Man’s Gonna Lose hosszú, misztikus szaxofontémával, a visító Williamsszel és a bömbölő Kellyvel lesz majd kedvence sokaknak. A When Push Comes to Shank úgy kezdődik, mint egy átlag Yakuza-dal, itt Lamont uralkodik egy szomorú énekdallammal, aztán Williams belépésével megint felerősödnek a zörejek. Mindhárom énekes hallható a Burn the Witness-ben, ez a dal egyszerre dallamos és fásult, szépen lezárja az albumot. Nem igazán működik viszont a Hopeless Moronic-ban széteffektezett Kelly, de az inkább dalrészletnek tűnő I Was Never Good At Meth-ben Williams effektekkel agyonnyomott szövege, és az improvizatív, átvezető Hall of Cost sem túl emlékezetes.
Összességében úgy tűnik, ez az album inkább a Godflesh-rajongóknak kedvez, a zenészek markáns karakterét pedig némileg eltompítják a zörejek. Ha a Corrections House egyfajta – félig-meddig önironikus – egyenruhás, fegyelmező részlegként jelenik meg, zenéjükkel végigverve a hallgatóságon, akkor ez a csapás most nem ütött akkorát, mint az előző, igaz, még így is messziről érezni az albumon azt a nagyvárosi paranoiát, lepusztultságot, önpusztítást és elvágyódást, amit a térségünkben, azt hiszem, már nem kell bemutatni senkinek.
Kiemelt kép: Philipbh.com