Cesc Gay új filmje egy igazán szívhez szóló alkotás, ami humorral kombinálva dolgozza fel az elmúlás súlyos témáját. Bár hivatalosan a vígjáték műfajába sorolták, én drámának mondanám, ugyanakkor az utóíze inkább elgondolkodtató, mint lesújtó. A Truman legtöbb jelenetét Madrid Las Salesas kerületében forgatták, így a hamisítatlan spanyol hangulat garantált.
Tomás, a jól szituált, Kanadában élő spanyol férfi hosszú utat tesz meg, hogy meglátogassa régi barátját, Juliánt. Rögtön érezni lehet a levegőben, hogy egy szomorú látogatásról van szó. Ez hamar be is bizonyosodik a néző számára, hiszen Julián haldoklik. Julián és a kutyája, Truman – bár csak négy napról van szó – rengeteg mindenen megy keresztül Tomás látogatása alatt, természetesen számtalan szomorú és megható, valamint boldog pillanat is van. A fő szál bemutatja Julián életét, ismerőseit, az ő reakcióikat, hogy hogyan lehet kapcsolatokat lezárni és elbúcsúzni ettől a világtól tiszta fejjel. Nagy hangsúlyt kap az is, hogyan próbálnak felkészülni az ittmaradók. Emellett a mellékszál Tomás, a látogató esete, aki régen elszakadt a régi kultúrájától és országától, és számtalan érzés kavarog benne ezzel kapcsolatban is.
Számomra a filmben az volt a leglenyűgözőbb, hogy a rendező milyen zseniálisan világít rá arra, hogy az életben a napi teendők során megszokott gyakorlatiassággal foglalkozunk mindennel, még a halállal is, hiszen azt tartalmazza az eszköztárunk, hogy megtanultuk kezelni a problémákat. Így tesznek a szereplők is, sűrű naptárukban szerepel a haldokló kutyájának adoptálásra bocsátása, az orvostól való elköszönés és a fiával való utolsó találkozás lebonyolítása. Ám abban a morbid jelenetben, amikor Julián elkezdi szervezni a saját temetését, érezni lehet, hogy a dolog átfordul, és az egyén rádöbben, hogy ez nem egy rutinosan elvégezhető feladat, hanem maga a földi lét vége. Csak magával az élettel van azonos mértéke, és nem lehet rá úgy tekinteni, mint egy pipára a listán. A másik elképesztően reális képet az emberi viselkedésről festette a rendező. Megismerünk különböző embertípusokat: a gyáva, felszínes ismerősöket, akik inkább elfordítják a fejüket, a hirtelen megbocsájtókat, akik tudják, hogy ez az egyetlen esélyük erre, és azokat, akik őszintén szerették Juliánt. Világossá válik, hogy akármennyire is kedves számunkra valaki, a halál egy ijesztő téma, mellyel nem tudunk mit kezdeni.
Mivel abban a világban élünk, ahol számtalan kapu nyitva áll arra, hogy elhagyjuk az országunkat és új életet kezdjünk máshol, a film ezt az aktuális problémát is bemutatja. Tomás régóta nem él Madridban, és emiatt kap jót is, rosszat is. Julián fia, aki szintén külföldön tanul, példaképként tekint rá, hiszen láthatja, hogy sikerült új otthont alapítania egy távoli kontinensen, van jó munkája, amit szeretettel végez, felesége, gyerekei, háza, így sikeresnek nevezhető. Ezzel szemben Julián húga a menekülést látja a cselekedetében, folyamatosan vádaskodik, hogy mennyire könnyű neki, hogy csak pár napra, látogatóként látja az elmúlás fájdalmas folyamatát. Julián húga, Paula számomra egy gyáva, antipatikus szereplő, de karaktere nem egyértelműen negatív, így biztosan találnánk olyat a nézők között, akik nem értenének egyet.
De valóban könnyebb a látogatónak feldolgozni mindezt? A film alatt végig volt egy olyen érzés bennem, hogy igen, valamilyen szinten igen. Mert Tomást várja a tengerentúlon a család és az otthon melege, ugyan régi barátját gyászolhatja, de a mindennapjaiban nem tátong majd egy nagy űr, nem kellett a Juliánt a kezelésekre kísérnie és nem kellett első kézből fogadnia a szörnyű híreket. Ugyanakkor, ha belegondolunk, valamilyen szinten nehezebb is neki. Julián húga ugyan végigcsinálta vele a procedúrát, ami embertelenül nehéz volt, de így neki legalább nincs semmije, ami miatt bűntudata lehetne, mert megtette amit tudott. Tomás fejében biztosan számtalan gondolat kavarog, hogy többet kellett volna jönnie, mellette kellett volna lennie.
Mindazonáltal Paula feleslegesen vádaskodik. Többször is Tomás fejéhez vágja, hogy milyen könnyű ott a távolban, és csak vendég a „problémában”, ami nevetséges, hiszen Tomás nyilvánvalóan nem azért költözött külföldre évtizedekkel ezelőtt, hogy barátai problémáiban ne kelljen részt vennie, hanem azért, mert tetszett neki Kanada, azért, hogy egy fejlettebb országban dolgozhasson. Felnőttként teljes joga eldönteni, hol szeretné felnevelni a gyerekeit, tudván, hogy Spanyolországban mekkora probléma a munkanélküliség. Szerintem az, hogy barátságuk igazi, pont abban mutatkozik meg, hogy ennyi év után is természetes a másik jelenléte számukra, a katasztrófa súlya alatt is.
Nyilván Paula látásmódja is elfogadható, talán klasszikus értékeket is képvisel itt-ott a gondolat, miszerint az ember a saját kultúrájához és városához tartozik és ott van otthon, csakhogy Paulából nem a tradíció vagy a spanyol nemzeti érzelmek beszélnek, sőt nem is a családi és baráti kötelékek fontossága, inkább csak a félelem, miszerint nem akar egyedül maradni, így indulatosan viselkedik másokkal. Persze úgy látszik, Tomás egyáltalán nem bánja Paula vádaskodását, ami egy fordulattal a film végén be is bizonyosodik. Ez a szál szerintem abszolút nem illik a film szeretetteljes szellemiségéhez, de talán jelképezheti azt, hogy Tomásban is felerősödtek a temperamentumos népéhez fűződő gyökerei, és a látogatás végére úgy érzi, ide tartozik és ez a vére.
A film címadója a kutya, Truman, akinek új gazdákat keresnek. A maga módján érdekes szál, megtestesíti Julián vegyes érzelmeit, miszerint kész szeretne lenni az életet elengedni, de a természetes reakció a ragaszkodás és a kétségbeesés ebben az esetben. Az új gazdától való tartózkodásban megtestesül a pótolhatóságtól való félelem, ugyanakkor a törekvésben látszik a feltétel nélküli szeretet is. Mindazonáltal nem gondolnám, hogy ennek a szálnak akkora jelentősége lenne, hogy a film címadója legyen, a film elejétől sejthető fordulatot talán egy kicsit elcsépeltnek is mondanám.
Az eddig leírtak alapján az olvasó – ha nem látta még a filmet –, talán nem érheti, hogyan lehet ebbe a témába mégis humort csempészni. A válasz az, hogy Julián fantasztikus karakterén át, aki sokszor könnyed cinizmussal szemléli a saját elmúlását, ami lehet egyfajta önnyugtatás is, de ugyanakkor belülről fakad, el tudjuk képzelni, hogy bohém életmódja mellett mindig is így kezelte a dolgokat. Tulajdonképpen a szereplők olyan figurák, mint akik köztünk élnek a mindennapokban, és karakterükkel azonosulni tud majd minden mély érzésű ember. A film végére a néző úgy érezheti, nemrég Madridban járt, és Julián, Tomás meg a többiek régi ismerősei, akikkel bármikor összefuthat az utcán. Humoros jelenetekkel karöltve latolgatja az előbb-utóbb mindannyiunkat érintő problémát, és elgondolkodtatja az embert a létről, a bátorságról és az emberi kapcsolatokról. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy jót gondolkodni, egy párat nevetni, és két órára részesévé válni egy történetnek, melyet magáénak érezhet.
Truman, 2015. Rendezte: Cesc Gay. Forgatókönyv: Cesc Gay és Tomás Aragay. Szereplők: Ricardo Darín, Javier Cámara, Dolores Fonzi, Eduard Fernández. Forgalmazza: Cirko Film.
