Alvásparalízis
Fokozatosan épül fel
minden, mikor azzal a
halott nővel álmodok. A szemem
nyitva. Eleinte csak a tapintását
érzem, a besüppedő lepedőt.
Később TV előtt áll
fekete, térdig érő ruhában, szőkén.
Épp mint te aznap,
amikor befestetted a hajadat.
Amikor három hét után találkoztunk
végre, mielőtt a határon, majd egy
balesetnél összesen hat órát dekkoltunk,
tizenöt óra volt az út.
Amikor átszálltam egy kék autóba
és belemerültünk a pesti éjszakába.
Amikor anyádéknál minden, mintha
rendben, és a mólón egy üveg
muskotállyal. Majd a teraszon
zihálva hallgattuk – miután kikeltünk az
ágyból – a vaddisznókat.
Éjjel bejártak az udvarra.
„Nem veszélyes ez” –
kérdezted riadtan. – „De, kurvára.”
Majd amikor haza, végig szótlanul
a tizenöt órás úton és próbáltam legalább
félrebeszélni, de. Semmit. Tudtam,
hogy ezt sem lehet megúszni.
Minden fokozatosan épül fel, amikor
azzal a halott nővel álmodok. A végén
tikkel a szemhéjam, nem tudok mozdulni, érzem
hogy meg akar fojtani, és az orrsövényem ferdülése
is csak arra jó, hogy elfelejtsem:
amúgy sem kapnék levegőt.
