Második kötetével Berta Ádám olyan kortárs irodalmi művek csoportjához csatlakozik, melyek jellemzően a húszas éveiben járó fiatalok mindennapjait kívánják megírni egyfajta realizáló szándékkal, beleértve ebbe a tömegmédiák exponenciálisan növekvő befolyásának feldolgozását. Ámde mégis ki lehet képes hírt adni a mai későtizenévesek, egyetemisták és feltörekvő húszas-harmincas munkavállaló fiatalok hétköznapjairól, és milyen nyelven teheti ezt meg?
A kérdés kézenfekvő és több mű esetében a szépirodalmi „minőség” és „szándék”, illetve a szavahihetőség megkérdőjelezésével jár együtt. Totth Benedek nemrégiben megjelent, Holtverseny című kisregénye rendkívül feszes műként egy magára zárult világot mutat be, kendőzetlenül és nyersen – bevállalva ezzel a közvetítés hitelességére törő nyelvi zártságot is. Ez olyan szöveget eredményezett, mely az utolsó betűig hiteles, ám a szépirodalmi „fülekhez” szokott olvasóban undort válthat ki. Nem is véletlenül. Mindez egyfajta hatásesztétika része. Emellett hasonló, de sokkal inkább az írói márkaépítés tervével fellépő, így kevésbé szimpatikus szándékok munkálnak az immár harmadik könyvével jelentkező Kötter Tamás írásaiban is, akinek próza-esztétikáját Bret Easton Ellis minimalista lelki- és nyelvi világot tükröző műveihez szokás hasonlítani. Hasonlóan Totth Benedek Margó-díjat nyert könyvéhez, Kötter prózája sem mutat érintkezést azzal a környezettel, mely tulajdonképpen képessé válhat arra, hogy szépirodalmi keretek között adjon hírt a társadalom pénzéhes, elitizáló köreiről.
Berta Ádám azonban más megoldást választott. Bölcsész szakos főhőse, Miki egy érdi albérletbe keveredett, dúsgazdag, médiamogul szülők elkényeztetett gyerekeinek környezetébe, a nemzetközi hírnévre is szert tett breaktáncos, Tomica holdudvarába, ahonnan aztán kapcsolatai révén maga is eljut a média világába, reklámarc lesz, modellekkel kefél, Nubir Rékával (sic!) eszik egy asztalnál, és végül még Dél-Amerikába is eljut egy forgatás keretein belül. És Miki valóban nem finnyás, eleinte értékes kapcsolatokat keres, így találkozik a mainstream kultúrát elutasító, rasztahajú lánnyal, Liával, akit azonban a kecsegtető hírnév és a tökéletes testű lányok közelsége miatt eldob magától. Miki az, aki Berta regényében átjárást biztosít a szubkultúrák rétegei között, miközben bölcsészként igyekszik megtartani finom lélekelemző képességeit: „A rasztafrizurás, orrpirszinges squatter lány és az ötvenes, kőgazdag yuppie családapa pillantása egy valószínűtlen másodpercre összekapcsolódott. (…) Két, egymást kölcsönösen kizáró univerzumot kötök össze, gondolta futólag.” (88.) Miki „opportunista” hajlama mégis a nők terén realizálódik, mely a kultúrákkal és közegekkel való érintkezések hús-vér példáiként, szimbólumaiként, egyfajta performanciaként valósul meg. Még lakótársai édesanyjával is összeszűri a levet. Gyomaendrődi szülei kispolgári életét viszont szégyelli nagyvilági cimborái és azok szülei előtt: „egyik pillanatban sajnálja szüleit, a másikban lesajnálja őket.” (204.)
A kultúra rétegei közötti közvetítést biztosító Miki azonban nem első személyű narrátorként, hanem az elbeszélés fokalizátoraként lép fel, így az elbeszélő a főhős „követőjeként” működik (azt írja, amit ő megél), mely talán szerencsétlen választás abban a tekintetben, hogy egy újabb nyelvet iktat be Miki és az általa feltáruló miliő közé. Emiatt akadozónak tűnhet a szöveg, másfelől éppen ez az elbeszélői taktika lehet képes kivédeni azokat a vádakat, melyek Totth Benedek (és részben Kötter Tamás) műveit érik a tekintetben, hogy nyelvi megformáltságuk miatt nem igazán tekinthetők szépirodalminak. Ezek a bírálatok egyfelől jogosak lehetnek, másrészt megfeledkeznek a funkcionális nyelvhasználatból fakadó tudatosság tényéről, mely önmagában – a hitelességet szem előtt tartva – talán mégis felléphet egyfajta szépirodalmi gesztusként. Berta műve mindenesetre semmiképpen nem válik hiteltelenné, mert szókimondó, amikor kell: „órákig, izzadva dugtak”; (155.) „farka olajozottan csúszik be a lány szájába.” (254.) Mindemellett pedig a harmadik személyű elbeszélő beiktatásának szüksége mellett érvel az is, hogy így Miki világértelmezéseit és történetét a fiú nyelvi preferenciának szűrőjén vezetheti át. Mindez pedig lehetőséget teremt Berta Ádámnak arra, hogy egy alapos, többszintű értékelésre is feljogosító regényt írhasson, mely korrektül sikerült is neki. És ha az olvasónak az is lehet az érzése, hogy idegen terepen jár, ismerős környezetben, melyet egy oda nem illő nyelven mesélnek, ez talán szorosan együtt jár Miki szelíd arroganciájával.
Mindez olyan rétegzettséget eredményez a Miki nem finnyás esetében, mely jól érzékelhető a főhős közéleti befutásától számítható fejezetektől, ami végső soron a regény egész második felére kiterjed. (Talán jó lett volna két nagyobb fejezetre osztani a regényt?) A buszhirdetésekre, rövidebb reklámvideókra felkért Miki élete is sűrűsödő vágások sorozatává alakul át, melyhez a szöveg fejezeteinek hossza és az események elbeszélésének sebessége is igazodik. Mindez olyannyira radikális formaváltozást eredményez, hogy a későbbiekben egy-egy szereplő halálának feldolgozására is alig hagy időt. Ezzel összefüggésben a szöveg ezen a ponton az olvashatóság tekintetében is megváltozik. Miki reklámsikereit követően a szereplők száma ugrásszerűen megnő, illetve érzékeny váltás tapasztalható a tekintetben is, hogy míg a szöveget addig jellemzően Miki irodalmi iskolázottságú világértése prefigurálja, mind ritmusában, mind a bemutatott belső elemzések tekintetében, onnantól fogva már nem az irodalom ráérős lassúsága és anekdotikussága, hanem a videokontroll veszi át a szöveg dinamikai szervezését. Mindez a regény végén bekövetkező tragédiáig, illetve Mikinek a médiaelitből való száműzetéséig így marad. Olyannyira, hogy még Miki is elismeri, mennyire elmaradoznak korábbi elemző megjegyzései („amikor még felrakta egy-egy lemezét, adott témákkal kapcsolatos, újra és újra elismételt véleményét”, 238.), hogy mennyire lassan halad olvasmányaival, és hogy figyelme, akár csak a nőkkel való kapcsolata, szétdarabolódik és értékelhetetlenné válik. Ugyanakkor a narrátor Miki megváltozott előítéleteire, a nagy siker előtti énjére is reflektál, „amikor még nagyvonalúságnak tartotta, amit most felületességnek látott, eleganciának, ami most tudatlan hanyagságnak tűnt.” (235.)
Berta regénye következetes szövegként mutatkozik be, érvényes és alapos munkát végzett a Miki nem finnyás írásakor. A jelenkor médiaszereplőinek és egyéb nyilvánvaló társadalmi összetevőinek a kritikáját előítéletek nélküli bemutatás kereteiben végzi el. Felmerül a cigányozás kérdése, a jobboldali provokációk gyanúja, a kortárs művészet meg nem értése, a gazdag elit felsőbbrendű megnyilvánulásaival karöltve, majd levonja a következtetést Miki (tév)útjának tanulságaiból. „Maguk csak hatalmat akarnak” – (239.) hangzik el a mondat a pszichés problémákkal küzdő Gitta szájából – vagyis az őrültként megbélyegzettnek kell kimondania egy olyat létezés igazságát, melyre a vele azonosulóknak nincsen rálátása. Az elbeszélő végül Mikiben is megkongatja a vészharangot, és megfogalmaztatja vele az általa bejárt médiavilág bírálatát. A válasz az érzelmi kockázatvállalásra biztat, a kulcsszó pedig nem más, mint az „intimitás” és „a biztonság, mely a vele járó sebezhetőséggel együtt is milliószor jobban megérte, mint ami azóta történetik – hogy mindig tovább áll, hogy pillanatait csak kilesett koncok végtelen sorozataként tudja értelmezni.” (245.) Berta regényének narrátora ezeket a gyors „bepillantásokat” tárja fel Miki nyomán – kicsit emlékeztetve az Egon nem fáradt című novelláskötete szerveződésére. Mindaz persze kérdés, hogy bele akar-e csöppenni az olvasó egy túlontúl ismerős környezetet definiáló történetbe, melyet megkap akkor is, ha csak bekapcsolja a tévét.
Berta Ádám: Miki nem finnyás, Kalligram, Pozsony, 2015.
