„Aztán leírt két mondatot. Miután kitette az utolsó végére a pontot, várt. Hátha jön a többi. De nem jött egy sem. A ponttal mintha lezárta volna végképp az éppen elkezdett szöveget. Két szót kicserélt, de így sem történt semmi. Végül kitörölte a pontot, szavanként mindkét mondatot, mígnem ismét teljesen fehér lett előtte az oldal.” – írja Vincze Ferenc A macska esete az öregasszonnyal című novellájában. A beszélő akár ő maga is lehetne, pedig nem ő az, vagy mégis? Ha mégis ő, akkor ez a novellaírói, szerkesztői munkában lévő, kritikát író, vagy ZH-kérdéseket fabrikáló Vincze Ferenc? Az erdélyi vagy a magyarországi? Egyáltalán van ennek jelentősége?
KULTer.hu: Elolvastam néhány veled készült beszélgetést, és feltűnt, hogy az első kérdés, amit rendszerint feltesznek, az erdélyi származásodra vonatkozik. Erdélyi születésű magyar író vagy, tízéves korod óta Magyarországon élsz, de hogyan viszonyulsz ahhoz, ha olykor az erdélyi író egy olyan jelentését aggatják rád, amellyel esetleg nem tudsz azonosulni?
Ehhez a kérdéshez – így vagy úgy – mindig eljutunk, többnyire valóban ezzel kezdődnek a beszélgetések. Természetszerűleg kialakult egy állandóan változásban lévő viszonyom az erdélyiséghez, mely alapvetően az identitásom egyik lényeges eleme. Vannak viszonyok az ember életében, melyek folyamatosan jelen lesznek és változnak, anélkül is, hogy erre rendszeresen rákérdeznének. S minthogy – ahogy te is – folyamatosan rákérdeznek, újra és újra meg kell határoznom magam valamiképpen ebben a viszonyban. Akár elutasítón, akár igenlőn, de mindenképpen pozicionálnom kell magam. Ha jelzőket aggatnak az emberre, számot kell vetni velük, és persze az is kérdés, mi alapján nevezik például erdélyi írónak az embert. Továbbá azzal is számot kell vetni, hogy az erdélyiség mit is jelent a puszta földrajzi megközelítésen túl. Részemről ezen toleranciát, kompromisszumkészséget, kultúraköziséget értek, a hagyományok tiszteletét és folyamatos megújítását.
KULTer.hu: Prózaíró vagy, kritikus, tanár az ELTE-n, szerkesztő az Irodalomtörténetnél és a Szépirodalmi Figyelőnél, tudományos munkát is folytatsz, és még ki tudja, mi mindent. Hogyan tudod mindezt összeegyeztetni?
Nagyon nehezen. Valami mindig háttérbe szorul, és többnyire az, ami kevésbé kötelesség, hanem inkább szerelem. Jelenleg, de szinte mindig a prózaírás látja kárát mindennek. Bár az utóbbi időben a szerkesztéseket sikerült részben elkerülni, így kicsit több idő marad másra.
KULTer.hu: Minek tartod magad leginkább: írónak, kritikusnak, tanárnak vagy szerkesztőnek?
Kritikusként egyre ritkábban nyilvánulok meg, kiadói szerkesztőként is kevesebbet dolgozom. A folyóiratok szerkesztése viszont mindig nagy kihívás. A Szépirodalmi Figyelő tematikus számainak összeállítása, megszervezése mindig érdekes és izgalmas munka, főként ha végül sikerül egy tartalmas és sokféle kérdést megválaszoló és feltevő számot megjelentetni. Szóval a SziF-fel haverok vagyunk. A tanári munka egészen másfajta embert igényel, állandó tanulást és alázatot. Viszont egy jól sikerült óra után, melyen együtt gondolkodtunk az adott témán a hallgatókkal, úgy érzi az ember, valami történt. Az együttgondolkodás természetesen mindig kockázatos, ellenben csak így éri meg csinálni. És legvégül pedig az írás. Az írás, mely a legközelebb áll hozzám, voltaképpen intenzív együttlét a mondanivalóval, és talán a legnehezebb feladat. Nem mondanám, hogy valamelyiknek inkább érzem magam, megpróbálok a mindenkori szituációban azonosulni az éppen aktuális szereppel. Ha sikerült, akkor az már félsiker.
KULTer.hu: Az írói éned nem ütközik néha a szerkesztői, kritikusi szereppel? Amikor prózát írsz, ott áll mögötted a szigorú szerkesztő alteregód, és a vállad fölött belejavít a szövegbe?
A kritikusi énem nem ütközik bele semmibe, főként azért nem, mert arra kifejezetten figyelek, hogy mióta prózát írok, nem írok kritikát prózai munkáról. Véleményem szerint e kettő nem fér össze. Állni áll mögöttem a (nem is annyira szigorú) szerkesztői énem, azonban nem feltétlenül lát. Szóval amikor írok, akkor nem tudok szerkesztőként gondolkozni, az már a munka egy másik fázisa, amikor a megírt és félretett szöveget az ember előveszi és javítani kezdi. De azért nem ennyire skizofrén dolog ez, nem az ének vívnak itt csatát.
KULTer.hu: Az első novellásköteted, novellafüzéred, A macska szeme 2007-ben jelent meg. Érdekes kötetről van szó, nemcsak az alkalmazott történetszervező eljárások (a vissza-visszatérő motívumok, karakterek) miatt, de úgy mesélsz ezekben a novellákban az élet ügyes-bajos dolgairól, hogy közben éppen a lényeget hallgatod el, legalábbis nekem ez volt az érzésem olvasás közben. Honnan jön ez a különleges történetmondás?
Nem tudom, mennyire különleges mindez, már ami a történetmondás szerveződését illeti. A lazán egymáshoz kapcsolódó történetek visszatérően jelen vannak a magyar irodalomban, talán az elhallgatások révén válik érdekessé a kötet. Tihamér, a főszereplő történeteiben – jól látod – ténylegesen az elhallgatások a lényegesek. Olyan figura ő, aki a ki nem mondott gondolatokban van jelen, abban mutatkozik meg igazán a jelleme. Emellett fura alak, kicsit belekeseredett a nagy magyar intellektuális létbe, és próbál folyamatosan kitörni, vagy legalábbis változtatni mindezen. Ez néha abszurd jelenetekhez vezet, például állóháborút folytat a gang hatalmas fekete macskájával. Gyakran eldönthetetlen, elvesztette-e már a józan eszét, vagy csak álmodja az egészet. És ez az a közöttiség, ami meghatározza a kötetet.
KULTer.hu: A második, Desertum című könyved 2014-ben, hét évvel később jelent meg. Mi az oka ennek a hosszas várakozásnak? Nehezen tudtál kilépni az előző szövegeidből, a sok munka hátráltatott vagy egyszerűen nem erőltetted a dolgot? Nehezen írsz?
A Desertum első szövege 2008-ban született, s akkor még nem tudtam, hogy lesz ez a kötet, illetve így lesz ez a kötet. Amikor kikristályosodott bennem a kompozíció, akkor viszont minden a helyére került, és lassan – az egyéb munkák természetesen ebben nem segítettek – elkezdtem a helyükre írni a történeteket. Ha jól emlékszem, 2011 végére már szinte készen volt a Desertum, de nem akartam elkövetni még egyszer azt a hibát, hogy túl gyorsan engedem el, így elkövettem egy másikat, talán túl sokáig ültem a kéziraton. Nem írok könnyen, ez biztos, viszont nem is szoktam erőltetni. A két kötet tapasztalata azt mutatja, hogy kell hagyni időt mindenre, de nem túl sokat.
KULTer.hu: A Desertumban főként az emlékezés–felejtés, múltkeresés, történetmesélés problémáit villantod fel. Íróként például az utóbbit hogyan látod? Neked miért van szükséged arra, hogy megírj egy történetet?
Alapvetően a történetekkel és a történetekhez való viszonyainkkal tudjuk meghatározni magunkat, és nem utolsó sorban azzal, ahogyan elmesélünk egy sztorit. Az egyik legfontosabb kérdés számomra, hogy honnan, milyen pozícióból és hogy miként szólal meg a történet. Azt hiszem, számomra a történetmesélés mindig a megszólalás kereséséről szól, azt a helyet, alakot, tehát elbeszélőt keresem, ahonnan érvényesen meg lehet szólalni. Számot vetve azzal, hogy az objektivitásnak lassan az illúziója is kivész napjainkból, nehéz érvényes pozíciót találni. Jelenleg talán az tekinthető érvényesnek, ha reflektálunk erre a problémára.
KULTer.hu: Az egyik interjúdban azt mondtad, hogy vannak bizonyos szövegek, amelyektől nem tudsz szabadulni. Melyek ezek a számodra inspiráló munkák, kik ezek a szerzők?
Inspirációként három „bés” szerzőt említenék: Bernhard, Bodor, Böll. Kicsit bővebben: A Heinrich Böll írásaiból áradó hitről, az ember jóságába vetett hitéről van itt szó, továbbá Thomas Bernhard szövegeinek önreflexív, a részleteket analizáló működésmódja és Bodor Ádám elbeszéléseinek világa az, melyek inspirálnak és fogva tartanak. Folyamatos játék ez, szabadulójáték. Állandó távolodásban és közeledésben vagyok ezekkel a szövegekkel. Jelenleg talán leginkább a bodori világtól próbálok távolodni, viszont azt is be kell látni, hogy maga ez a távolodás is egy alapvető viszonyulás az íráshoz, a történetekhez, magamhoz.
KULTer.hu: Vannak kötetterveid?
Terveim, nos, azok vannak. Világmegváltóak, természetesen, mi mások lennének. A kérdés inkább az, lesz-e idő, hit és erő ehhez a megváltáshoz.
A fotókat Maczelka Csaba készítette.