Steve Jobs egy jelenség. Az Apple vezérigazgatója ugyan már öt éve nincs köztünk, mégsem lehet múlt időbe tenni az előző, tételmondatnak beillő kijelentést, Jobs ugyanis olyan hatást gyakorolt a számítástechnikára, annak piacára és a fogyasztói elvárásokra, hogy az még nagyon sokáig meghatározza majd a mindennapjainkat.
Jobs ellentmondásos figura volt – egyeseknek maga a földi istenség, másoknak hideg, cinikus, számító gazfickó, aki lopott ötletekkel építette fel a világ egyik legsikeresebb cégét. Ehhez még hozzáadjuk a szerény származását, a botrányait, a köré szőtt legendák hálóját, és meg is van az ideális alapanyag Hollywoodnak – nem csoda, hogy rövid időn belül két film is készült Jobsról. A 2013-ban bemutatott Ashton Kutcher-féle változat szolgai módon ment végig Jobs életének legfontosabb eseményein, és ugyan Kutcher külsőre kiváló választás volt a szerepre, a film maga nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Jelen cikk tárgya, a Steve Jobs nekifutott a lehetetlennek – beszélni Steve Jobsról –, és mérsékelt sikerrel járt, ahogy a cél előtt lelassít a futó, mert úgy érzi, nem a győzelemért jött. De erről majd kicsit lejjebb.
Kezdjük ott, hogy a Steve Jobs egy bámulatos és profi film a maga nemében, ami nem kis részben köszönhető a már magában főhajtást érő stáblistának. A főbb szerepekben Michael Fassbendert, Kate Winsletet, Jeff Danielst és Seth Rogent láthatjuk, a forgatókönyvet az Elnök embereivel, az Egy becsületbeli üggyel és A közösségi hálóval már bizonyított Aaron Sorkin írta, a rendezéssel pedig a Trainspottinggal berobbanó, és azóta is minőségi filmeket készítő Danny Boyle-t bízta meg a Universal Pictures. Persze láttunk már filmet ilyen erős stábbal elhasalni, de szerencsére Boyle úgy fogta össze az egyenként is briliáns figurákat, hogy abból valami egészen emlékezetes születhessen.
Sorkin meg se próbálta két órába sűríteni Jobs életét, inkább a konfliktusaira és a magánéletének egyetlen aspektusára koncentrált. A film gyakorlatilag háromszor háromnegyed órát mutat meg a címszereplő életéből, három kulcstermék bemutatója előtti percekben láthatjuk Jobsot megküzdeni az ellenségeivel, a barátaival, a cégével és a családjával. A koncepció zseniális: a fontos esemény miatt amúgy is pattanásig feszült idegállapotban természetszerűleg előjönnek a konfliktusok, így az fel sem tűnik, hogy ugyanazok a szálak kerülnek elő újra és újra, sőt, nagyon jól áll a filmnek, hogy bizonyos fő ütközésekre hegyezték ki a jeleneteket. A forgatókönyv első osztályú: a párbeszédek pörgősek, okosak, nagyjából azt a színvonalat tartják, amit Sorkintól egyébként elvárunk, és szerencsére a folyamatos expozíciót is sikerült életszerűen beágyazni a dialógusokba: nem fordul elő, hogy egy karakter valami életszerűtlent kérdez, csak azért, hogy a néző megértse a hátteret, mégis követhető az egyébként meglepően ugráló narratíva.
Külön említést érdemel a film ritmusa: a sebészi pontossággal elrendezett gyors-lassú részek pont olyan ütemben váltakoznak, hogy ne fáradjunk bele a folyamatos pörgésbe, de ne is punnyadjunk el a lassabb jelenetektől, folyamatosan sodor magával a film, és csak pár pillanatra ereszt el, hogy levegőt vegyünk az újabb nagy roham előtt.
Danny Boyle nem próbált meg egy második Trainspottingot leforgatni, teljesen hiányoznak ezúttal az abban látott filmnyelvi eszközök, helyettük a flashbackek és az üres falfelületek használatával tette egyedivé a Steve Jobsot. A flashbackek úgy úsznak be a jelenetekbe, mint zavaró gondolat az elme egy eldugott zugában, először csak villanásokat látunk, majd szépen lassan átveszik az irányítást, és gyors vágásokkal párhuzamosan futnak a jelenbeli részekkel. A jelen és a múlt ezekben az esetekben mindig szépen rímel egymásra, előfordul, hogy a két szereplő ellentétes érzelmi állapotban van a két különböző idősíkban. Boyle kihasználja a modern kaliforniai építészetre jellemző nagy, üres felületeket, hogy oda vetítsen ki a jelenet szempontjából fontos adalékokat, legyen az egy újságcikk vagy Jobs látomása. A kamerakezelés és a szimmetrikus képek némán mélyítik a karaktereket és azok viszonyait: Jobs mindig két világ között áll, gyakran árnyékokkal küzd, amiket néha ő maga vetít ki.
Az, hogy Fassbender kapta meg a címszerepet, nagy megrökönyödést keltett annak idején, mert nála talán csak Bud Spencer hasonlít kevésbé Steve Jobsra, de látva a végleges produktumot, érthető, mi volt a casting célja: nem olyan színészt kerestek, aki úgy néz ki, mint Jobs, hanem aki el tudja játszani Jobsot. Ebből a szempontból pedig tökéletes munkát végeztek: Fassbender legtöbbször hűvös, kimért sármőr, legyen brit titkosügynök vagy android, de ha kell, meg tudja villantani az őrült géniusz pillantását is, amivel nekem egy csapásra eladta a karaktert. Nem hasonlított az Apple vezérére, mégis elhitette velem, hogy őt látom a mozivásznon. Persze a többieknek sem kell szégyenkezniük, Jeff Daniels hozza a kötelezőt, Seth Rogen erőn felül teljesít Steve Wozniak szerepében, Kate Winsletet pedig nem véletlenül jelölték Oscarra a filmben nyújtott alakításáért.
A sok tömjénezés mellett azért találtam két kivetnivalót is a filmben, amiből az egyik csak személyes preferencia kérdése, a másik pedig csak akkor ér, ha egy bizonyos elvárással ülünk be a moziba. Előbbi az, hogy Sorkin nem tudott nem Sorkin lenni, és a film elején még marginális családi szál (az apa-lánya kapcsolat) a végére annyira fontossá és központivá válik, hogy konkrétan ez szolgáltatja a Sorkinnál elmaradhatatlan hollywoodi katarzist. Ezzel végülis Jobs elsősorban apaként lesz ábrázolva, és csak másodsorban üzletemberként, mégis úgy éreztem, felborult az addig ügyesen tartott egyensúly.
A másik probléma pedig az elvárásokkal kapcsolatos. Nem véletlenül nem beszéltem arról, hogy mennyire tud hiteles és a valósághoz hű maradni a film, ugyanis a Steve Jobs nem egy életrajzi mozi, nem Steve Jobs, a géniusz van a középpontban, hanem Steve Jobs, az apa, akinek mindenfajta kerülőutakat kell tennie, hogy apátlanként apává lehessen. Danny Boyle egyszer úgy fogalmazott, hogy a filmmel nem volt más célja, mint elmesélni egy történetet az apaságról, és úgy gondolom, ez maximálisan sikerült is. Ezért az a tanácsom, hogy ne úgy üljünk be a filmre, mint egy életrajzi mozira, hanem mint egy drámára, ami éppenséggel egy híres emberen át akar nekünk valamit szépet elmesélni. Így garantáltan nem fog csalódás érni minket, mert mit számít, hogy tényleg ott volt-e Steve Wozniak az iMac bemutatóján, vagy hogy hogyan szerezte vissza az Apple székét Jobs, amikor a jelenetek mögött kirajzolódik egy szépen felépített és kivitelezett dráma.
Dicséretes, hogy az Apple-t felépítő filozófiák mindvégig ott vannak a filmben, pozitív és negatív értelemben egyaránt, ezért ha mást nem is, azt elmondja Steve Jobsról, hogy az elveihez végletekig ragaszkodó ember volt. Lehet, hogy Jobs- vagy Apple-rajongóként a film többet vagy kevesebbet ad, ezt nem tudom megítélni. Lehet, hogy a beavatottaknak zavaró a sok apró eltérés vagy szépítés, nekem mégis valahogy így lett teljes a kép. A Steve Jobs nem a valóság leképezése akar lenni, csak egy érdekes történet egy érdekes emberről. Annak pedig közel hibátlan és végletekig szórakoztató.
Steve Jobs, 2015. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Walter Isaacson könyve alapján Aaron Sorkin. Szereplők: Michael Fassbender, Kate Winslet, Seth Rogen, Jeff Daniels. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
