Nem kell nagy igazságokat, világmegváltó felismeréseket, megrendülést és megtisztulást keresni a bulvárdarabokban. A könnyű műfajt mégsem könnyű jól csinálni. A Karinthyban jól csinálják.
Murray Schisgal neve nem ismeretlen a magyar színházi közönség és a mozinézők körében. Ő a több díjat is elnyert Aranyoskám egyik forgatókönyvírója, Szerelem, ó! című vígjátéka pedig nagy szériában ment szinte az egész világon. A nyolcvanas évek közepén írt komédiája, az Old wine in a new bottle (magyarul Második nekifutás címmel) hazai színpadokon is látható volt. Szilágyi Tibor rendezésében most a Karinthy Színház mutatta be a híres darabot.
Schisgal rutinos vígjátékszerző, tudja, mi kell a sikerhez. A Második nekifutás alaphelyzete a kapuzárási pánikra épül. Az idősödő férj váratlan elhatározással odaköltözik jóval fiatalabb szerelméhez. Az életmódjukban van némi különbség, ebből bonyodalmak származnak. Az alapszituációból kiindulva már előre elképzelhetjük, mi mindenen fognak összeveszni: a fiatal lány hangosan bömbölteti a rádiót vagy a magnót, éjszakába nyúló bulikra jár, társasága csupa huszonévesből áll, és főként léhaságokon jár az esze. Sokkal korosabb barátja nyilván nem nézi jó szemmel ezt a vircsaftot, de a kezdeti berzenkedés után, bízva a későbbi változásban, sok mindenbe belemegy. Egy idő múlva azonban már csak nyüszítve viseli el a valaha még áhított mozgalmas életet. Valami ilyesmit várnánk, és talán kapnánk is, ha nem Schisgal darabjáról volna szó. Mit lehet ebből még kihozni, mi történhet még? Az első felvonás után ez a legfőbb kérdésünk. A második részben Schisgal két ötlettel toldja meg az alapkonfliktust: az egyik a vírusfertőzés problémája, a másik a férjben hirtelen feltámadó zsidó vallásosság kérdése. (Ez utóbbi nem feltétlenül következik a történetből, inkább csak amolyan színezőelem, amelynek felvetése kiváló alkalom arra, hogy újabb mulatságos helyzetek sorozata jöjjön létre.)
A felhőtlen nevetésre, jó szórakozásra és kellemes estére vágyó néző pontosan azt kapja, amit vár. Nincs oka bosszankodni azon, hogy a vicces helyzeteket, szellemes beszólásokat miért nem írta meg jobban a szerző, vagy az alapvetően ügyesen megírt jeleneteket miért nem játsszák jobban a színészek. A darab legkomolyabban vehető jelenete, amikor a több évtizede együtt élő házaspár szégyenlősen ugyan, mégis kiteregeti közös szennyesét. A férj-feleség szembesítésében érezhetünk némi figyelemfelhívó, oktató jelleget, de a példázatszerűséget szerencsére sok humor oldja. A régóta esedékes nagy beszélgetés most, a válság idején robban ki. Minden régi sérelem felszínre jut, minden hiányérzet megfogalmazódik itt. A párbajra emlékeztető szóbeli pengeváltás hatásosságában is talán a legromlandóbb része a komédiának. Ma már, a lazább erkölcsű és nyíltabb beszédű huszonegyedik század elején, ugyan hol vannak még olyan párok, akik nem a legtermészetesebb módon őszinték egymáshoz – ámbár lehet, hogy mégis van ilyen?
Szilágyi Tibor alakítja a férjet. Mélyre hatoló életismerettel, sok-sok tapasztalat birtokában. Művészi pályafutását tekintve szinte felesleges mondani, hogy mindent el tud játszani. El is játssza bármikor, ha kell, a huszonéves rajongót, ha kell, a kilencvenéves ősz öreget. Most úgy bújik a hatvanöt éves üzletember bőrébe, hogy nem is lehet elképzelni helyette mást. Igazán neki való szerep, hiszen amiben mindig nagyon jó, most is remekel: indulatok, érzelmek váltakozását kelti életre egyik pillanatról a másikra. Ifjakat lepipáló lelkesedéssel játszik, hevesen és erővel hajtja végre az instrukciókat. Látszik, hogy kiváló rendezője volt – Szilágyi Tibor.
Gerlits Réka, a szédítő szépségű fiatal szerető igazán meggyőző, és nem csak a szépsége miatt. Darabbeli hódolója mellett a nézővel is el tudja hitetni, hogy képes külön világot kialakítani szerelmével. Játéka azt is érzékelteti, hogy független lányként kicsit másként gondolkodik a szerelemről, és ebben nem lát semmi rosszat. Szerepfelfogásában a nehezebb, de hitelesebb utat választotta, nem billen el a könnyűvérű, cicababatípus felé.
Pápai Erika a szolidabb, érett asszony szerepében igazi telitalálat. Elhagyott feleségként nem hisztizik, nem mártírkodik, így aztán eleve rokonszenvvel figyelünk rá. Feleszmélve az első sokkból – kellő önuralommal, diplomáciai érzékkel és megértéssel – sikerül visszaszereznie férjét. Az újrakezdésre nemet mondó távozás után minden rafinéria nélkül, magától értetődően tér vissza, hogy – beváltva férje rég titkolt vágyát – jó feleség módjára megoldjon mindent.
Marton Róbert házibarátja minden hájjal megkent fickó, de nem gonosz karakter. Ezt a kettősséget kiválóan ötvözi a sok mindent sejtető, kihívó, néhol pimasz, és mégis a jó ízlés határain belül maradó alakítása. Nagyvonalú világfit látunk, olyan hivatásos sármőrt, aki éppen csak annyira cinikus, amennyire a helyzete megköveteli.
Baronits Gábor a fiatal „reformrabbi” szerepében ügyesen, élénken játssza a saját gyarlóságait is vállaló vallási vezetőt. Különösen megkapóan áll ellen azoknak a törekvéseknek, amelyekkel a férj több ízben megkísérli, hogy rokonszenvét, jóindulatát, akár barátságát is mindenáron elnyerje. Ez a jelenet éppen az ellenpontja annak, amikor az első felvonásban a házibarát próbál bizalmaskodva jóban lenni a férjjel.
A rendezés a legjobbat hozza ki a társulatból, amit csak ki lehet hozni. Mindenki a helyén van, az összjáték, a csapatmunka, ahogy a Karinthyban ezt megszokhattuk, ismét kifogástalan. Mindemellett a színészek gördülékeny játéka az ötletes, hatásosan poentírozott fordításon alapszik (Csáki Judit invenciózus munkája), a szereplők a lehető legtermészetesebb köznapi nyelven szólalnak meg magyarul. A sokadik előadást is szűnni nem akaró tapssal köszönte meg a hálás közönség, igazolva azt, hogy a legtöbb színműnek mégiscsak inkább előnyére válik, ha úgy adják elő, ahogyan azt a szerző megírta.
Jó szórakozás a Második nekifutás, és ez ma sem kevés.
Murray Schisgal: Második nekifutás. Rendezte: Szilágyi Tibor. Játsszák: Pápai Erika, Szilágyi Tibor, Gerlits Réka, Marton Róbert, Baronits Gábor. Karinthy Színház, Budapest, 2015. december 18.
A fotókat Nagy István Dániel készítette.
