A Hangjaink/Sound of Us című kiállításon – a Trafó Galériában – olyan műveket láthatunk japán művészektől, amelyek mindegyike a hanggal, illetve a hangképzéssel áll kapcsolatban. A tárlat kurátora Petrányi Zsolt volt. A kiállítótérbe az installációkon kívül videók, fotók, néhány rajz és egy diavetítő is bekerült. A művek jól elkülönülő csoportokba rendeződnek, ugyanakkor vannak átfedések/átjárások is közöttük.
Az első csoportba az olyan alkotások sorolhatók, melyek mindegyike a hang módosításával és viselkedésével foglalkozik. Ide tartozik Yukio Fujimoto majdnem minden kiállított műve. Alkotásaiban a jól ismert zenedobozban található szerkezetet használta fel hangelőállításra. Ezeket helyezte különböző tárgyakra, például kartondobozon lévő konzervdobozra vagy műanyag edényre, illetve teáscsészébe. Ezáltal a mű megmutatja, hogy a hang hogyan módosul, ha a hangforrás bizonyos anyagú tárgyakkal érintkezik vagy különböző terekbe kerül. Hol felerősödik, élessé válik, hol pedig letompul. Hétköznapi tapasztalatunk ez, de hajlamosak vagyunk elsiklani felette. A minket körülvevő tárgyak, melyekről nem is sejtenénk, hogy – ha nem is feltétlenül a zene, de – a hanggal való játék eszközei lehetnek, amennyiben egy pillanatra elidőzünk velük.
Egy másik csoportot képeznek azok az alkotások, amelyek a hang és a zene fizikai oldalára helyezik a hangsúlyt. Ide tartoznak Lyota Yagi művei, és az előbb említett Fujimoto egyik alkotása is. Yagi Megaphonia (diasorozat) (2014) című műve különböző színű diákon keresztül mutatja meg, hogyan is néznek ki a hagyományos lemez (bakelit) barázdái egészen közelről. Ezek a barázdák egyrészt nagyon szépek, főleg ha felfedezünk néhány karcolást rajtuk, másrészt rámutatnak arra, hogy a hangnak, bármennyire is illékonynak és megragadhatatlannak tűnik, mégis fizikai létezése van: látható és kitapintható a barázdák által. Yagi egy másik művében, egy videóban, amely a Portamento (szintetizátor) (2009) címet viseli, szintén a zenével való közvetlen érintkezés kérdése kerül előtérbe. A videóban azt láthatjuk, hogy a lemezjátszón egy kéz elindítja a zenét, majd a forgó lemez közepére valamilyen agyagszerű anyagot tesz, amelyet elkezd finoman formázni, miközben a lemez forog. Ahogy a kéz – az alakítás érdekében – erősebben vagy finomabban hozzáér az anyaghoz, a hang különböző mértékben nyúlik és módosul. Yagi harmadik műve a Megaphonia (print sorozat) (2014) nyolc darab fotóból áll, melyeken keresztül szintén a lemezek barázdái által kiadott mintákat szemlélhetjük. Ide sorolható még Fujimoto egyik alkotása, egy Beatles-hanglemez, amelynek barázdáit lecsiszolta, megsemmisítette az alkotó. Ebben az esetben is a zene anyagisága hangsúlyozódik.
A térben két nagy installáció is található, mindkettő a mesterségesen előállított hang, a zaj, illetve a zene problémahármasával foglalkozik. Tetsuya Umeda Kör a térben (2015) című művének központi eleme egy földre helyezett lemezjátszó, melyre fel van téve egy hanglemez, arra meg egy halom különböző színű és típusú izzó. A hanglemez széléből drótok állnak ki. Ha a lemez elkezd forogni, a színes izzók villogni kezdenek, a drótok pedig, ahogy a lemez forog, hangokat csalnak ki egy csengőből, amely a lemez széléhez van lógatva. A lejátszó felett, a mennyezetről egy kis ventilátor lóg, melyen szintén van egy kisebb fényforrás. A ventilátor az általa generált légmozgásnak köszönhetően leng, illetve mozgó hangforrásként is jelen van.
Szintén a plafonra felfüggesztve, vízszintesen, de meghajolva lóg egy rúd, melynek egyik oldalán egy léggömb, másik oldalán szintén egy ventilátor van, amelyből egy hosszúkás fényforrás lóg majdnem a földig. A léggömb és az utóbb emlegetett ventilátor egymáshoz képest szimmetrikusan vannak elhelyezve, és csak alig észrevehetően mozognak, ezáltal éles kontrasztban állnak a hintázó ventilátorral, mely ellentétet még a léggömb jelenléte is felerősíti, hiszen utóbbitól várnánk inkább, hogy a légmozgás hatására mozogni kezd. Időnként azonban ez is mozgásba lendül. További hangforrásként jelenik meg egy izgalmas megoldás, mely abból áll, hogy egy apró fémdarab egy kisebb szabályos körformát karcol a festett falra, anélkül, hogy látnánk, mi mozgatja. A lemez egyenletes forgásának és a csengőnek köszönhetően valamiféle „ritmus” jön létre, melyhez csatlakozik a háttérben meghúzódó, a ventilátor mozgásának köszönhetően nem teljesen egyenletes zaj, valamint a kaparáshoz hasonló hang. A csengő és a ventilátorok, illetve az izzók és más fényforrások hatására a hang és a kép összekapcsolódik. Talán előnyére vált volna az alkotásnak, ha a galéria ezen részén kissé gyengébb megvilágítást használnak, ezáltal a véletlenszerűen előállított hang mellett a fény játéka is jobban érvényesült volna, egységesebb hatást keltve ezzel.
A másik mű UJINO Barát plasztikája (2015) a következőképpen van összeállítva: az asztalokon két lemezjátszó, két gitár és egy asztali lámpa található, a basszusgitár húrjaira egy turmixgép van rögzítve, a másik gitárra ugyanígy egy hajszárító, egy harmadik gitár pedig a plafonról lóg, és egy fúrógép van a húrjaihoz erősítve. Az asztalon még található egy asztali lámpa, valamint az asztalok mögött, állványokra izzók szerelve. A lemezjátszón lemezek forognak, melyek a ráragasztott kockák segítségével zárják a gépek indulásáért és a lámpák felvillanásáért felelős áramköröket. A lemezre ragasztott kockák elrendezésében rejlik az a struktúra, mely szerint a lámpák és az eszközök felvillannak. A műalkotás tulajdonképpen egy önműködő koncertgép. Erre látszanak utalni a ritmusosan felvillanó fények is. A mű engem Nam June Paik Integrált zongora (1958-1963) című alkotására emlékeztet. Utóbbi mű ugyan nem automatikusan működik, hanem le kell nyomni hozzá a hangszer billentyűit, ennek hatására viszont bizonyos billentyűknél szintén lámpák gyulladnak fel, vagy például elindul egy villanymotor. UJINO és Paik műveinek közös jellemzője a hang, zaj és zene előállítására szolgáló eszközökkel való kísérletezés, ugyanakkor nem kell túlságosan komolyan venni UJINO munkáját. Egy kedves útmutatót is mellékelt a látogató számára, melyen nyomon lehet követni, hogyan épül fel a mű, és el is nevezte zenekarát a művész: Ujino and The Rotators. Ez olyan jól ismert rockzenekarok neveire utal humorosan, mint például az Iggy and The Stooges.
Tatsumi Orimoto két videóját is meg kell említenem. Számomra az ő itt kiállított művei nehezen befogadhatónak tűntek. A Beethoven Mama című videódokumentációban a művész édesanyja áll a középpontban, valamint Beethoven V. szimfóniája. A második alkotásban, a Játék nyolcszáz csirkével (2003) című videóban pedig a művész rengeteg csirke között, egy nagy órát tartva a kezében, rajzokat mutat az állatoknak. Sajnos a rajzok nem igazán voltak kivehetőek a felvételen.
Annak ellenére, hogy más művek befogadása közben időnkét zavaró volt UJINO hangos koncertgépe, összességében egy nagyon jó kiállítást sikerült összehozni a Trafó Galériában, amely mindenképpen megér egy látogatást.
A Hangjaink/Sound of Us című kiállítás a Trafó Galériában (Budapest, Liliom utca 41.) ingyenesen tekinthető meg keddtől vasárnapig előadásnapokon 16 és 22 óra között, a többi napon 16 és 19 óra között 2016. február 7-ig.
A fotókat a szerző készítette.