Nagypapának kell engem szólítani
– Olivér, te vagy az? Látlak, gyere elő a függöny mögül! Ott vagy, mozog a függöny.
Nagypapa feltápászkodik a kórházi ágyon, kihúzgálja magából a csöveket, majd leugrik. Megköti a katonai bakancsát, megigazítja az egyenruháját. Belenéz a tükörbe. Ekkor veszi észre, hogy a szájában lévő cigarettáról legörbülő hamu majdnem leesik. Lepöcköli a mosdókagylóba.
– Na, kisöreg? Előbújhatsz, gyerünk!
– Jó, menjünk, gyere papa.
Egy nyurga srác lép elő a kórterem függönye mögül, majd nagypapa felé nyújtja a kezét.
– De megnőttél, Olivér. Hogy rohan az idő. Hány centi vagy? És hány éves?
– 186 centi vagyok, papa, magasabb már, mint te. És hamarosan 19 leszek.
– Ennyi éve lennék már börtönben? De hát mit követtem el?
– Ez nem börtön, papa, hanem iskola. Órád van, gyere, bekísérlek az osztálytermedbe. Ma pont vizsgáztok, még szerencse, hogy nem aludtál el, gyere szépen.
Elindulnak a folyosón. Az osztálytermek üresek. Némelyiknek nincs ajtaja sem. Tokostul szakították ki. A folyosó távolabb beszűkül, a mennyezet egyre alacsonyabban, mindketten lehajolva lépegetnek tovább a ropogó kőtörmeléken.
– Itt lesz, papa, gyere még egy kicsit. Ilyen apró a múltad. Csak az életnagyságú, amire emlékezünk. Nekem még magasak az emlékeim, a tieid már majdnem mind összezsugorodtak. És nekem sincs bejárásom a te magánmúltadba, csak ha beviszel. Mint most.
– Mondd, melyik háború volt mostanában, Olivér?
– Az, amelyikkel titeket riogattak gyermekkorotokban. Száma még nincs, csak betűjele, ez volt a “C” háború.
– Igazad lehet, én is cés voltam a suliban. Ismerős, ez az épületrész ismerős, itt lesz az osztályunk, ez a mi osztályunk!
– Itt vannak. Ők az osztálytársaid. Ott a tanárod – mutat Olivér a távolabb álló, fehér köpenyes alakra, aki a katedrán állva egy térképet bökdös pálcájával. Ismerős, papa?
– Nem merek bemenni.
– Mitől félsz, papa, katona vagy, egy tiszt, simán parancsolhatsz nekik.
– A tanár úrnak is? Gerőczey tanár úr. Megismerem, ő az. Ez még él? Tudtam, hogy az ilyen élére vasalt faszkalapok örökké fenyegetni fognak. Nekem lett igazam, és Gerőczey tanár úrnak. Neki mindig igaza volt.
Belépnek az osztályterembe. Nagypapa biccent, majd végigpásztáz a nyüzsgő padsorok között. Senki sem figyel Gerőczey tanár úr előadására. Papírgalacsinok röpködnek, zeng az alapzaj. Gerőczey tanár úr rendületlenül mormolja az aznapi anyagot.
– Mondja ki a nevemet, tanár úr, gyerünk, mondja ki! – kiáltja nagypapa.
– A terem elnémul. Gerőczey tanár úr hátrafordul, megigazítja szemüvegét, majd közelebb lépked.
– Á, a kedvenc diákom. Idebent csak neked lehet dohányozni, jól van, neked szabad.
– Mondja ki a nevemet, tanár úr, legyen szíves, félni akarok, összerezzenni a nevem hallatán!
– Mitől félsz? Nem most halsz meg. És egy név miben segítség? Látod? Én vagyok Gerőczey tanár úr, még sincs igazi arcom. Nem tudsz belenézni a szemembe. Mert üres látványok ezek. Egészében elbillen ez az épület, de nem rezeg semmi. Nincs apró részlet, csak egyetlen kősejt. Egy nagy háborúd van, fiam, ne a nevedet kérd, hanem kérd vissza az arcokat az emlékeidből. Tisztítsd ki azokat a régi tekinteteket.
– Nem feleltet, tanár úr?
– Felelni fogsz te, nem is olyan soká. Csak ne sürgesd. Jön a vizsga, eljön a számonkérés hamarosan. Kérsz gyümölcsöt? Vegyél, tessék! – Gerőczey tanár úr egy tál őszibarackot nyújt nagypapa felé.
– Ezek nem mi voltunk. Ezeket nem mi szedtük le.
– Tudom, fiam.
– Gerőczey tanár úr nem emlékszik a nevemre? Mondja ki a nevemet, különben nem hiszem el, hogy ez most történik velem.
– Ó, fiam, mitől lesz nekem rosszabb, ha te nem hiszel a saját időegyenesedben?
Olivér átkarolja nagypapa derekát, majd lassan kivezeti az osztályteremből. Mögöttük újra felzúg a diákzsivaj.
– Hogy hívnak engem, kisfiam? – kérdi Olivértől.
– Nagypapa – válaszolja Olivér.
– Akkor ezért lehet. Gerőczey tanár úr soha nem fogja megbocsátani nekem, hogy megöregedtem. Öregebb lettem, mint ő. Megelőztem. Nem képes elismerni, hogy nagypapának kell engem szólítania.
