még a taps előtt
találkozni kellene az úristennel, már ha van.
megkérdeznék tőle jó pár dolgot. hogy mivégre.
ha ezt nem a kifejezett feketében kell keresni,
bár nyilván annak környékén (csinos húsdaráló ez),
na meg a bőrszínben, a sárgára tapadó árnyékokban
– leírható ez a sárga, ha van mindig valami fekete? –,
a betűzést elrontom, örök hibám, narancsbőr;
nem lépek tovább. indulásról szó sem volt.
hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat.
miért is lenne másképp, mint ahogy éppen van;
ez van: aprópénz, bikavér.
hogy lehetne tenni arc nélkül bármit is.
vérnarancs, álmok, keserű, vagyok.
eső után hogyan alszom el.
készült egy portré, színhúsból;
nekem tetszene, de nem számítok.
és a végén halkan, elegánsan felkérnek a távozásra
– ahogy én kérnék mindenkit.
a frakk nyilván túlzás volna, de fehér ing a minimum,
míg alig hallhatóan suttogom: nyár volt stb.
hazudni fogok, mert hazudni kell,
ha már minden úgy lett, ahogy volt,
semmi nyár, tompa fény, szürke zúgás,
érdes szagok, fanyar felületek, vacak buké.
mint talált tárgy, untat ez az egész, leadom;
tartózkodón motyogok majd,
fehér ruhában lassan hazudok.
ahogyan akkor fülelt a csend, egyet ütött;
sötétedjen csak be rendben,
es ist gut, a komédiának vége.
egyszer volt
színüres szívem kárörvendő hollója azt károgja, sohamár,
és a hold is egy felhőt von maga elé durcásan.
bizonyos rutinok kerülendők –
olykor mégsem lehet kitérni előlük.
mi ez a késő őszi sátánizmus?
ráadásul mesélnem sincs már kinek,
amióta meggyógyultam.
nem tudom, miért, de megrémültem –
mintha valami rondaság volna az élet.
és most már csak egy kegyetlen sláger szól,
valóban szívbemarkoló forma;
sehol sincs meg a hajnalban elgondolt két mondat,
hiábavalónak bizonyul a keresés, üldözni nincs mit,
engem is csak az alkalom szült.
amikor végre sikerül kilépnem a lakásból,
egy ordas klisével szembesülök,
az éjszaka tele van ragadozókkal –
most először ritkának és becsesnek tűnik föl az élet,
annak ellenére, hogy olyan sok van belőle,
és alig is sikerül bizonyítania az értékét.
ahogy mondod, úrnő. ülök a hóban egy zsák dión.
és kérlek, hagyj engem főni a gyűlöletemben.
keleten világosabb lett az ég alja,
valahol énekelni kezdett egy madár,
bizonyítva, mennyire ostoba,
és hogy tényleg és mégiscsak
nagy gonoszság a másiknak azt kívánni:
élj boldogan.
