Hirtelen ötlettől vezérelve adtam körbe egy papírt az egyik órámon, miután a közösen megtekintett színdarab identitásmintázatait próbáltuk körüljárni a csoport tagjaival, hogy írják fel azt a tárgyat, amivel ott és akkor, gondolkodás nélkül azonosítanák magukat. A papír pár perc alatt ért körbe a teremben, aki felírta saját döntését, lehajtotta a lapot, s továbbadta, én pedig majdhogynem szégyenkező izgalommal hajtogattam szét azután, hiszen tudtam, hogy ez a kérdés az intimitás határát súrolja. Főleg, hogy utána arra kértem néhány hallgatót, fűzzenek rövid magyarázatot például a „sorkizárás”, a „35-ös női cipő” vagy a „bőrönd” szavakhoz. Szorongva nevettünk, ahogy kerek történetté, izgalmas önarcképpé, bizarr kicsinyítő tükörré formálódtak a különös fogalmak és a furcsa tárgyak. Ez a jelenet jutott eszembe akkor, amikor rábukkantam Agnolo Bronzino portréjára az 1550-es évekből, amit egy bizonyos Laura Battiferriről készített.
A leggyötrőbb kérdésem a képpel kapcsolatban természetesen az volt, hogy milyen könyvet tart a kezében a portréalany. A nyitott könyvön ráadásul a bal kéz mutató- és középső ujjai szétnyílva négy kézzel írt sort kereteznek. Előbb van meg a szöveg, minthogy a teljes képet részletesebben megnézném, a portréalany bizony Petrarca Daloskönyvét tartja a róla készült képen. Játéknak sem utolsó, Laura Laurát olvas, de azután egyre jobban belezavarodom a minduntalan elágazó ösvényekbe. Megnézem a képet, némiképpen meglep Laura finom szabálytalansága, aránytalanul hosszú nyaka, nagy orra, de szó sincs rendetlenségről. A profilba fordított, távolba néző arc végeredményben nyugtalanító, az, hogy nem szép, voltaképpen nem releváns. Pedig Agnolo Bronzino az idealizálást szinte irracionalitássá formálja a reneszánsz festészetben. A leginkább közismert arcképei mintha ezt a valószerűtlen szépséget sugallnák, amiben szerepe lehet a sok-sok megbízást adó szépséges Medicieknek, s egy kicsit talán Umberto Ecónak is, aki A szépség története című kötetre Eleanora di Toledo (Giovanni de Medici anyja) portréját helyezi Il Bronzinótól.
A nem szép Laura Battiferri a korabeli Firenze ismert és sikeres költőnője volt, első kötete – a korszakban nem meglepő módon – erős Petrarca-hatást mutat, későbbi verseiben jellemzőbbé válik a mélyen vallásos megszólalás. Könnyen megfejthető tehát a portré attribútuma, semmi Dan Brown-os izgalom. Laura Battiferri a kezében tartott könyvvel tehát csak egy egyszerű identitásjátékot játszik, nem csupán társadalmi rangját kívánja megmutatni díszes ruházata vagy ékszerei által, hanem azt vagy azt is, hogy ő verseket olvas és ír. Korabeli sikerei arról árulkodnak, hogy elismert költőként tartották számon, ha ma ezt viszont már ki kell nyomozni, akkor nehezen jelenthető ki, hogy a képet ennek dokumentumaként szemléljük. Érdemes inkább mégis engedni az asszociációk játékának, amit maga Petrarca kínál fel: a Daloskönyv egyik meghatározó alakzata Ovidus Apolló-Daphne átváltozástörténete, ami az örök szerelem metaforájaként vonul végig a verseken. A babérfává vált Daphnéról letört ág avatja Apollót ihletett költővé, Daphnét pedig néma múzsává, Laura babérfát jelentő neve pedig majdhogynem szájbarágósan zárja be a kört a jelentések játékában. Így azonban a Laura Battiferri-portré jó eséllyel válik a „Laura Laurát olvas”-játéknak köszönhetően a költő és a néma múzsa képletének kiforgatásává és talán megerősítésévé. (Hiszen nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.) Most már nemcsak az ösvények, hanem a babérfa ágai is minduntalan elágaznak.
