Reményeim szerint nem patologikus az a gesztusom, hogy reggelente, amikor a tükörben az arcomat látom, barátkoznom kell a rám visszanéző tekintettel, ami néha ködös szemű pandaként (ha nem volt erőm este a szemfestéket lemosni), néha fásult pillantású sündisznóként (ha egész éjjel forgolódtam) néz vissza rám, de soha nem ébredtem még például szörnyű féreggé változva, esetleg hószínű szirmokkal körített sárga virágként. Az átváltozás a mítosz ígérete, nehezebben elviselhető változatában a világ abszurd karakterének kivetülése, mindenekelőtt azonban az identitás metaforája, pontosabban az azon való gyötrődés összetettségének egyetlen képbe sűrítése.
Jana Sterbak kanadai képzőművész Actaeon otthon című munkájában a metamorfózis látvánnyá alakítása történik meg, ami azáltal válik felforgatóvá, hogy az ovidiusi történet nyelvének képiségét az installációval és a festményhatást keltő fotóval valóban képpé alakítja. Actaeon terített asztalnál, egy tonettszéken ül, a helyiség zártságát a padló és a falak síkjainak metszése, illetve a kockakövek perspektivikus hatása erősíti, a pasztellszínekkel és a falnak támasztott képpel összességében pedig egy németalföldi festmény hangulatát idéző enteriőr képződik meg. Az ülő férfi meztelen, ágyékát a combjára támaszkodó kéz árnyékolja, mellkasát, vállát és fejét pedig egy szarvasfej-preparátum fedi.
Majdnem elnevetem magam, amikor leírom, hogy ez a férfi szomorú, hiszen honnan is tudható ez, az emberi arc már nem látható, lényének emberi karakterére elsősorban környezete utal. Meztelensége lehet védtelenség, vagy a fejétől megfosztott test ösztönöknek való kiszolgáltatottsága, és hát valljuk be, szarvasagancsokkal viszonylag nehéz lehet egy kényelmes pólóba bújni, vagy nyakkendőt kötni. A hibrid testben színre vitt, folyton áthelyeződő és határait ismételten felszámoló identitás Sterbak installációjában nyilvánvalóan több egy jól sikerült gegnél, s mindazonáltal felszólít Ovidius újraolvasására. Diána végeredményben Actaeon tekintetét bünteti az átváltozással, aki a vadászat szűz istennőjét fürdőzés közben véletlenül megpillantja. A második pillantás is végzetes: Actaeon tükörbe (pontosabban víztükörbe) néz, hogy láthassa átváltozását, amelynek fájdalma talán sokkal inkább a nyelv elvesztésében és az emberi tudat megőrzésében van, a radikálisan átélt „félszben” és a „szégyenben”, semmint a vadászkutyái által rámért halálban:
Végülis új arcát s meglátva a vízben a szarvát,
„Jaj nekem!” így szólalna: de szó már nem jön a torkán.
Felnyög hát: szava ez; s idegen képén fut a könnye
végig; s már egyedűl elméje maradt csak a régi.
(Devecseri Gábor ford.)
Nem biztos, hogy érdemes eldönteni, Actaeon akkor vadászként vagy a kutyái által üldözött szarvasként önmaga, a bizonytalanság termékeny feszültsége ugyanis visszavezethet melankolikus tekintetű szarvashibridjéhez és az átváltozás uralhatatlan dinamizmusának felismeréséhez.
Borítókép: Cesari, Giuseppe: Diana and Actaeon (1602 k.)
