itt, a nagy szavak, mintha bármit is érne
pisaszagú, hányásfoltos, szarcsíkos utca.
hétfő reggel. egy szegény közmunkás
beltérre rendszeresített takarítógéppel
igyekszik eltüntetni a makacsabb foltokat.
a főtéren a menő bár mellett kukásautó pittyeg,
förtelmes szag, ahogy a szemetet öntik,
egy hétvégén át erjedt koktélgyümölcsök szaga.
neobarokk stukkók, valahol olvastam,
a városnak a századfordulón lehetősége lett
volna modern városházát választani, helyette
emellett döntöttek. most az aljából kibontották
a mcdonald’s-ot. amott zöld kupola. és mindenfelé
tornyok. itt tanultam az életet, jutnak eszembe
néha a nagy szavak, mintha bármit is érne így
beszélni. itt volt az első koncertem,
itt ittam az első vizezett sörömet. satöbbi.
mint az emlékek börtönében, ténfergek
a városban, de nem ismerünk egymásra.
felhő, villám, szivárvány, a rétek
halványak. kikapcsolva a kapcsolatok.
mozdulatlan üstökös, a lezárult hercegnője,
rezzenetlen gyertyaláng. ez az a város,
amibe beleszerettem. kérdezem néha.
vagy talán mindig is csak bennem élt
a megvalósult tisztasága. és akkor
tudom-e elégszer mondani, hogy
a vérünkre megy a játék?