1996-ban Denver, az USA egyik legélhetőbbnek és legsportosabbnak tartott nagyvárosa nem tűnt különösebben érdekesnek zenei szempontból, azonban egy kicsi, de markáns csoportosulás már régóta izgalomban tartotta az ínyenceket. A megalakulásukat 1988-ra datáló The Denver Gentlemen laza alkotóközössége azokból a zenészekből állt, akik együttesen alakították ki és formálták a denveri színtérnek nevezett alternatív countryt.
E társulásból váltak ki a műfaj alapító zenekarai, a Slim Cessna Auto Club, Jay Munly, a Devotchka, a Reverend Glasseye és végül, de nem utolsó sorban a David Eugene Edwards és Pascal Humbert által megalapított 16 Horsepower. Ezek a zenekarok a gyökérzenékből (a blues, a Delta blues, a bluegrass, a country átfogó és nyitott összefoglaló neve) indultak ki, miközben a rock and roll vadságával elegyítették azt.
Míg a többi zenész előszeretettel vitt sötét, ironikus humort a szövegekbe és lebujhangzást (honky-tonky), azaz úgynevezett sötét kabaréelemeket a zenébe, addig a 16 Horsepower megmaradt a vallásos témáknál és a zenei gyökereknél. A bandát ugyanis – hiába vált a nagybőgős-basszusgitáros mellett a dobos, Jean-Yves Tola is állandó taggá – mindvégig David Eugene Edwards személye határozta meg. A fő dalszerzőt, Edwards-ot prédikátor nagyapja nevelte fel, de a kamaszkori lázadás során eltávolodott a szervezett vallástól, és egy olyan személyesebb istenhit felé fordult, ami máig meghatározza az immáron a Wovenhandben folytatott zenei tevékenységét.
Edwards következetesen azt az egyszerű, keményen dolgozó, önostorozó, kérlelhetetlen protestantizmust testesíti meg, ami olyan mélyen gyökerezik az amerikai társadalomban. A koraamerikai kultúrában jelentős szerepet betöltő prédikációk és vallásos narratívák egyenes ági leszármazottja a 16 Horsepower, azzal a különbséggel, hogy a zenekar tagjai sosem áltatták magukat a vallásos kiváltságosság vagy emelkedettség őslakosokat leigázó képzetével. „Minden ember gonosz és minden ember hazug” – jelenti ki Edwards a Black Soul Choir refrénjében, saját magával kezdve az önvizsgálatot.
Ez az őszinteség és mély meggyőződés teszi Edwards-ot különösen hitelessé. A koncerteken transzba esik, szemei kifordulnak, mialatt a révületbe invitálja jelentős mennyiségű ateistából álló közönségét is. Nem véletlen, hogy a country ezen nyers, sötét ága népszerűbb Európában, mint hazájában. Sokkal közelebb áll az itteni nehézkességhez, egzisztenciális huzakodáshoz, mint a sztereotip amerikai mobilitáshoz, emellett egzotikusnak is hat. A hagyományosabb tengerentúli népi hangszereket (hegedű, harmonika, nagybőgő, bendzsó) kiegészítő bandola, steel gitár, tekerőlant és más, még nehezebben lefordítható eszközök, a jellegzetesen amerikai motívumok és a földúthangulat egyenesen Amerika hátsó udvarába viszi a hallgatóságot.
A húsz éve megjelent Sackcloth ‘n’ Ashes című lemez dalait hallgatva leginkább egy, a gazdasági válság alatt a Porteknő (Dust Bowl) régióban vagy a menekülttáborokban lézengő, afroamerikai és ír-skót népi hagyománynak egyaránt kitett, nyugtalan prédikátor (lásd még: Carnivale) képe rajzolódik ki. Edwards nem a szavak embere. Nem ír olyan hátborzongatóan zseniális történeteket, mint Jay Munly, viszont ösztönös, áradó zenéje kárpótol mindezért.
Nem a Sackcloth… volt egyébként az első kiadott albuma a bandának, hiszen azt megelőzően két kislemeze is megjelent már. Az 1995-ös 16 Horsepower és a Heel on the Shower önmagukban is annyira kiforrott zenei produktumok voltak, hogy a Sackcloth… inkább ezek logikus továbbgondolásának tűnik. Néhány kivételtől eltekintve a 16 Horsepowers egész életműve egy egységesen magas színvonalú, időközben kultikussá avanzsálódott egész. A megjelenések között nincsenek nagy váltások, talán azt leszámítva, hogy a zenekar feloszlásának hatására (hivatalosan: 2005, gyakorlatilag: 2003) kicsit borúsabbá és összetettebbé vált a hangzás.
A Sackloth ’n’ Ashes-t egy különleges, komótos, de nyugtalan dal, az I Seen What I Saw vezeti be. Itt kapunk magyarázatot a zenekar nevére is: egy amerikai népdalból ered a kifejezés, amelyben egy halott koporsóját húzza 16 igásló. A hagyományhoz való kapcsolódás mindig is kulcseleme volt Edwards gondolkodásmódjának, ami nemcsak a feldolgozott blues dalokban (Wayfaring Stranger, Sinnerman) és az „oldtime religion” megidézésében tükröződik, hanem az archaikusabb, tájnyelvi szavak és a nem sztenderd nyelvhasználat révén is. Az I Seen What I Saw-ban, vagy a hozzá nagyon hasonló Scrawled in Sapben hallott kifakadások egyébként nem kizárólag a vallásnak szólnak; Edwards elég fiatalon nősült meg, és házasságát csaknem ugyanolyan természetességgel szövi bele dalaiba, mint a hitet.
Az album – és a zenekar – egyik legismertebb dala a fülbemászó bendzsószólammal, a makacs dobritmussal és a bandára nagyon jellemző moll hangolással végigkísért Black Soul Choir. Ha valakit ettől a daltól nem kap el az americana hangulat, akkor valószínűleg semmitől. Ahogy Edwards a baljósan elnyújtott Horse Headet felvezeti („come to my house an we’ll pick bones”), ahogy a Harm’s Wayen a tangóharmonikát jajgattatja, ahogy a kislemezről átemelt Heel on the Shovelt felüti („I’m diggin you a shallow grave”), vagy ahogy a Prison Shoe Rompban dülöngél, megidézi egyik zenei példaképét, a korai Nick Cave-et, de a hasonlóság ki is merül a punkos lüktetésben és a közös népzenei gyökerekben. Edwards éneke inkább egy másik kedvenc, Jeffrey Lee Pierce lebegős, magas hangjára emlékeztet, és hiába mondta el több interjúban is, hogy nem igazán szereti a saját orgánumát, ezt a zenét kifejezetten különlegessé teszi, hogy nem egy csűrgyújtogató bariton, hanem egy enyhén hisztérikus tenor szólaltatja meg.
Az albumon a bendzsónak gyakorlatilag nagyobb szerepe van, mint a gitárnak (ahol egyébként is slide-ot használ Edwards), így egy teljesen más, baljós, déli, délnyugati hangzást kapnak az átlagosan háromperces dalok. Persze akad néhány energikusabb és vidámabb kicsengésű szám is, például a dorombbal és tangóharmonikával kísért, hömpölygő American Wheeze (itt kell megjegyeznem, hogy Edwards szájából még az olyan mondatok sem tűnnek émelyítőnek, mint a „praise Jesus I’ve got you”, továbbá a beszédes című, csűrdöngölős, rockabillys Redneck Reel vagy az egyszerre vidám és szomorú Neck on a New Blade dalok sem mondhatók negédesnek). Összességében nem túl bonyolultak a dalok, de például a Ruthie Lingle-n már megcsillan valami abból a későbbi összetettségből, ami a Wovenhand nevű bandát jellemzi.
A 16 Horsepower jelentőségét jól mutatja, hogy a denveri körben senki nem tudott olyan gazdag és következetesen jó minőségű életművet felmutatni, mint Edwards, aki nem írt rossz albumot sem anyazenekarával, sem a ma is aktív, inkább az indián és nyugat-amerikai hagyományból táplálkozó Wovenhanddel, bár személy szerint nekem nem tetszik az utóbbi idők rock and rollos kanyara. A valahol érthetően, mégis képzavarosan gothic countrynak, gothic americananak is nevezett alternatív countrynak az USA-ban és Európában is számos követője van, de egyiküknek sem sikerült annyira egyéni hangzást kialakítani, mint a nagy elődnek. Az egyetlen kivétel talán Jay Munly, aki akár Edwards sötét ellenpólusának is tűnhet, ő viszont mostanában inkább a Slim Cessna Auto Clubban zenél, így a 16 Horsepower frontemberének elsőbbségét gyakorlatilag ő sem veszélyezteti.
Kiemelt kép: Folkradio.co.uk