Cserna-Szabó András egy interjúban annak a véleményének adott hangot, miszerint Krúdy és Móricz „gyengén muzsikálnak”, amikor Rózsa Sándor legendáját újraírják. Kétségtelen, hogy sem a Krúdy, sem a Móricz életműben nem állnak előkelő helyen ezek az írások. Bár Cserna-Szabó a fenti kijelentéséhez nem tette hozzá, nyilvánvaló, hogy saját Rózsa Sándorról szóló regényének, a Sömminek más sorsot szánt – nem egyszer olvasós, könnyen felejthető könyvet szeretett volna írni.
Pedig a Sömmiben több olyan elemet is találunk, mely efelé terelheti a művet. Már a téma- és műfajválasztás magában hordozza ezt a veszélyt, hiszen a betyártörténet nem kifejezetten szépirodalmi műfaj, ahogy azok a műfajok sem, melyek még helyet kapnak Cserna-Szabó regényében (például western, erotikus irodalom, vámpírtörténetek stb.). A Sömmi minden bizonnyal szórakoztató műként is megállja majd a helyét (a feszes sztori, az izgalmas epizódok végig lekötik az olvasót), de hogy valószínűleg elkerüli majd a Rózsa Sándor-regények közös végzete, az elsősorban nyelvi megalkotottságának, valamint a feldolgozott néprajzi és irodalmi tudásanyagnak köszönhető. A regény elolvasása után talán ezért is jutott eszembe elsők között Szeghalmi Lőrincz 2012-es Levelek az árnyékvilágból című kötete, amely nagyon hasonló szerkesztési elvre épül. Réti Zsófia kritikájában Charles Jencks posztmodern elmélete alapján olyan regényként értelmezi a könyvet, melynek kettős kódolása van: „a szélesebb publikum is élvezetesnek és tetszetősnek találja, a szakmai közönség felismeri az intertextuális játékokat, az újszerű ötleteket.” (Réti Zsófia, A betű nem elég, Alföld, 2013/5). Ugyanez igaz a Sömmire is: nem kötelező magasirodalomként olvasnunk, de ha így teszünk, azt is meghálálja.
A Sömmi embertelen, kegyetlen világa újat hoz a korábbi Rózsa Sándor-regényekhez képest. Persze ez önmagában még nem nagy teljesítmény, hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy ahány Rózsa Sándor-történet, annyi Rózsa Sándor-figura. Minden írónk, aki a híres alföldi haramia meséjéhez nyúlt, más- és másféleképpen rajzolta meg a maga betyárkirályát. Jókai visszaemlékezésében kicsinyesnek és kapzsinak mutatja a Gazdát (Az én életem regénye); Móricz a köztudatban élő vadromantikus rablóvezér képét színezi tovább (például a Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét); Krúdy betyárja jóval földhözragadtabb, a maga hasznát lesi: profi bűnöző, aki nem habozik kioltani egy ártatlan ember életét, ha a sajátját veszélyben érzi (Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében); Baráth Katalinnál pedig a sokat próbált, tapasztalt vén haramiával találkozhatunk, akin kétségtelenül nyomott hagyott az idő, de még így sem tanácsos ujjat húzni vele (Az arany cimbalom). A felsorolást még hosszan folytathatjuk, de nem valószínű, hogy hasonló Rózsa Sándorra akadunk, mint amilyet Cserna-Szabó alkotott kisregényében. Az ő rablóvezére kegyetlen hős, akit a múló évek egyre durvábbá és keserűbbé formálnak, még végül igazi szörnyeteggé nem válik, akinek vérszomját semmi sem csillapítja.
A Sömmi nemcsak alapvetően sötét és brutális világával hoz újat a Rózsa Sándor-hagyományba, Cserna-Szabó könyve jó példa arra, hogy néha a legklasszikusabb megoldások is képesek újként hatni egy adott műfajban. A Sömmi kilenc számozott fejezete Rózsa Sándor születésével kezdődik és a halálával ér véget (melyet már csak egy rövid epilógus követ): egy ember életét nehéz lenne ennél egyszerűbben elbeszélni. Ez a szerkesztési elv a korábbi Rózsa Sándor-regények viszonylatában mégis sajátosnak mondható. Egyrészt, mert a legtöbb történet az alföldi betyár életének egyetlen szakaszát tárgyalja csak, nem törekszik arra, hogy bemutassa egész életét. Másrészt, mert Rózsa Sándornak sokszor csak mellékszerep jut a nevével fémjelzett történetekben: a fenti példáknál maradva, azt láthatjuk, hogy Krúdy az egyetlen, aki végig Rózsa Sándor tetteire összpontosít, a többieknél a haramiavezér háttérbe szorul. Első ránézésre ez a Sömmiben sincs másképp, hiszen a történetet Veszelka Imre, Rózsa Sándor elválaszthatatlan haramiapajtása beszéli el, aki a betyárkirály születéstörténete után a saját gyerek- és ifjúkorára tereli a szót. Ám a harmadik fejezettől kezdve – melyben Veszelka hűséges társául szegődik Rúzsának – a Gazdára összpontosul a figyelem, Veszelka az epilógust és néhány rövid szakaszt leszámítva, kizárólag olyan eseményekről számol be, melyek Rózsa Sándor körül forognak.
Ezek egy része valószínűleg nem lesz teljesen ismeretlen az olvasó számára: Cserna-Szabó interjúiban és a regény végén is megemlíti azokat a szerzőket, akiknek a műveiből a Sömmi elkészítéséhez ötletet merített. A Sömmi szerzője saját Rózsa Sándorjához igazítja a történeteket, aki a kalandok során egyre jobban kifordul magából, tobzódik a kegyetlenkedésben. A regény elején a fiatal Rúzsa még a szegények igazságosztójaként lép fel, keményen megleckéztet egy szegedi orvost, Pruska doktort, amiért az megmérgezte a tápai kovács lányát. A betyárkirály céljait ekkor még szimpatikusnak találhatjuk, de a módszerei már ekkor visszatetszőek: „Sándor letérdelt a Pruska doktor lábai közé, és ahogy a birkát szokták herélni, úgy, foggal-szájjal fosztotta meg a Pruska doktort a férfiúi jövendőjétől, leghegyét a zacskónak bevágta, aztán harapott, szívott, és a két tojást a markába köpte” (67.). Rózsa Sándornak ez az egyetlen „jócselekedete”, ezután már csak a saját hasznát lesi, tanyákat támad meg, teheneket, marhákat hajt el. És addig jó, amíg csak ezt teszi. Mert amikor 1845-ben Ferdinánd császár elutasítja a kegyelmi kérvényét, Rózsa igazi tombolásba kezd. Ez végül a szabadságharc alatt, a rác falvak feldúlásában, a lakosok lemészárlásában éri el a tetőpontját, de azért az ezt megelőző évekre is jut kegyetlenkedés bőven.
Az egyik legemlékezetesebb ezek közül talán a Félegyházáról Szentesre tartó postakocsi megtámadása, melynek során Rózsa a védtelen hajtót, Szép Menykű Istvánt egy kihegyezett feszületre húzatja rá. A történet érdekessége többek között, hogy Rózsa Sándornak ezt a kalandját Krúdynál is megtaláljuk, természetesen karóba húzás nélkül: ott a Gazda egyszerűen szíven lövi a szerencsétlen postakocsist. Krúdy szövegében még így is ez a hidegvérű gyilkosság a betyárkirály legbestiálisabb cselekedete. Így aztán Cserna-Szabó a maga Rúzsájának embertelenségét azzal fokozza tovább, hogy rálicitál Krúdy haramiájára: míg annak tette teljesen érthető – nem akar szemtanút hagyni –, addig a Sömmi hősének vadállatiasságára nincs más magyarázat, mint hogy a banditavezér ebben (és egy idő után már csak ebben) leli örömét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy „[a] postazsák, és benne a szentesi katonák és tisztviselők elsejei gázsija, ott maradt a postakocsiban, az nem is kellett már a Sándornak.” (137.)
Itt érdemes megjegyezni, hogy maga a parafrázis egyáltalán nem előzmény nélküli a Rózsa Sándor-regények történetében. Egyrészt, mivel bizonyos fokig minden szerző hasonló forrásokból (korabeli beszámolókból, jegyzőkönyvekből, anekdotákból stb.) építi fel a saját narratíváját, másrészt pedig egymás szövegeit is felülírják. Ennek az újraírásnak számtalan funkciója lehet, de semmiképp sem az a tétje, hogy az alkotók minél hitelesebb vagy hihetőbb képet rajzoljanak Rózsa Sándorról – ezt a forrásanyag hiányossága miatt nem is nagyon tehetnék meg –, sokkal inkább az, hogy olyanra formálják az eseményeket, hogy a maguk hőse beleilljen, illetve, hogy minél frappánsabb megoldással álljanak elő a betyár életének rejtélyes vagy nehezen megmagyarázható tetteit illetően. Az előbbire jó példa Móricz Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című regénye, melyben Jókai visszaemlékezéseit forgatja ki, mivel az ő romantikus Rózsájához nem illett a garasoskodás – a forradalom szent eszméi iránt tanúsított érzéketlenség pedig még kevésbé. A másodikra többek között Baráth Katalin Az arany cimbalom című könyvét hozhatjuk fel, amely Rózsa Sándor 1869-es, furcsa körülmények között megesett elfogatására próbál magyarázattal szolgálni. Cserna-Szabó mindkét megoldást előszeretettel alkalmazza. Az íróelődök parafrazeálására a fent bemutatott postakocsi-támadást említhetjük, amely, mint láthattuk, arra is jó például szolgál, hogyan idomít a szerző a Sömmi brutális világához egy korábbi Rózsa-szöveget. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Csernánál a sötét tónus nem kizárólagos, találunk nála könnyebb hangvételű részeket is – még ha ezek nem is felhőtlenül vidámak. Elsőként kívánkozik ide a Jókai-bableves eredettörténete, mely Rózsa Sándor és Jókai találkozásának minden bizonnyal egyik legötletesebb és legmulatságosabb változata.
Aki nem sajnálja az időt arra, hogy a Sömmit a korábbi Rózsa Sándor-történetekkel összeolvassa, garantáltan nem fog csalódni. Sajnálni talán csak azt sajnálhatjuk, hogy Cserna-Szabó regénye olyan gyorsan és kissé nyakatekerten ér véget. Nem mintha ne lenne érthető, hogy miért akkor kell a Gazdának meghalnia, amikor meghal, hiszen a szabadságharc alatt eljut arra a pontra, ahonnan már nincs tovább (kiírt egy oláh falut, megeszi a pópa szívét, kulacsból issza a rácok vérét stb.), különösen, miután a családja lemészárlásáért is bosszút állt. Éppen csak a módja tűnik túlbonyolítottnak, a szekrényből előugró csanádi püspökkel és a levélbontó kést forgató Kossuth Lajossal. De az, hogy egy regénynek ez a legnagyobb hibája, önmagáért beszél.
Cserna-Szabó András: Sömmi, Magvető, Budapest, 2015.
