A Scope100 online filmfesztivál idei nyertes filmje igazolja a magyar közönség észak-európai, azon belül is az izlandi filmek iránti vonzalmát. Rúnar Rúnarsson rendező sivár, éjszakák nélküli jeges tájakra vezet, hogy egy vidéki, izolált közegben játszódó, keserédes és torokszorító coming of age storyt meséljen el felelősségről, veszteségről, erőszakról és szerelemről.
A Madárkák, hasonlóan a szintén izlandi Fúsihoz, rövid ideig ábrázolja a rendet, melynek visszaállítása a főszereplő fő küldetése lesz. Dagur Kári filmjével ellentétben itt gyermeki idillt mutat a kamera, ám mindez csak a kezdőjelenet erejéig áll fenn: Ari (Atli Oskar Fjalarsson), a tizenhat év körüli kamaszfiú egy templomi kórusban énekel gyönyörűen, körülötte hozzá hasonlóan kisimult arcú gyerekek állnak, mögötte kristálytiszta fehér fal magasodik. A bonyodalmat és ezzel együtt a nyugodt életszakasz lezárásának kezdetét nem sokáig késleltetik az alkotók, hiszen a következő szekvencia már a röviden bemutatott nagyvárosi idill felbomlásáról szól. A fiú anyja világjáró útra indul élettársával, így Ari számára nem marad más lehetőség, mint a vidéken élő édesapjánál, Gunnarnál (Ingvar Eggert Sigurdsson) tölteni az északi nyarat.
Az utazás egyben a felnövéstörténet kezdete. Vidékre kerülve Ari először érzelmileg sérült apja alkoholproblémáival szembesül, majd szépen sorra következnek az egyre komolyabb akadályok: kétkezi munka, az első szerelemmel járó kínos csendek és konfliktusok, találkozás a halállal és az önálló döntéshozás kérdése. A Madárkák az egyre súlyosbodó problémákat ábrázolva fokozatosan válik keserédes, finom humorú vígjátékból szikár, mellbevágó drámává. Rúnarsson így sikerrel ábrázolja a kamaszkori egzisztenciális válságot, filmje azonban nemcsak a fiatal korosztályt szólítja meg: a félelem a változástól, a felelősségteljes döntésektől és attól, hogy jó irányba halad-e az életünk, univerzális és minden életkorban aktuális kérdések.
Épp ezért Rúnarsson filmje is több, mint egyszerű kamasztörténet, hiszen a Madárkákat az általános érvényű moralizálás mellett érzékletes szimbólumok szervezik. Az említett utazás-változás motívum mellett ilyen például a bicikli, mint a boldog kamaszkor jelölője, vagy a soha le nem nyugvó Nap, mely jelzi, hogy ebben a világban sosincs pihenést hozó éjszaka, de arra is utal, hogy a felnőtté válás folyamata az egyén számára egyet jelent a megszokott rend felbomlásával. Szintén fontos narratív elem az éneklés, amely Ari önmegvalósítási kísérleteként és egyfajta terápiaként van jelen (az egyik jelenetben a fiú egy óriási tartály alján énekel, visszhangja pedig elterül az izlandi kopár vidéken).
Rúnarsson többször eljátszik ezzel: a fiú éneke több jelenet elején aláfestő zeneként funkcionál, majd, amikor a főszereplő kerül a képkivágatba, hirtelen diegetikus hangként kezd működni. A film azonban az operatőri munkának hála nemcsak a fület kényezteti: Sophia Olsson nagytotáljai szuggesztív atmoszférát teremtenek, a közelik pedig sikeresen, mindenféle erőlködéstől és tolakodástól mentesen építenek ki bensőséges kapcsolatot a szereplők és a néző között. Utóbbihoz nagyban hozzájárul a kamasz és felnőtt színészek kifinomult játéka: nemcsak a casting telitalálat, a színészvezetésben is jeleskedik Rúnarsson: mind a tapasztalatlanabb fiatalok, mind pedig a korosabb színészek hitelesen, manírok nélkül játszanak.
A színészi pontosság és a hitelesség okán könnyű azonosulni a Madárkák karaktereivel, mely a film utolsó harmada szempontjából fontos igazán. A főbb szereplők iránt táplált szinte zsigeri szimpátia miatt a záró, mindenféle zenei kíséretet nélkülöző jelenetekből árad a feszültség (ezek lényegében a klasszikus, „vihar előtti csendet” ábrázoló képsorok), melyet Rúnarsson meg sem kísérel feloldani. Sőt, a katartikus csúcspontként funkcionáló, a rendező 2 Birds című rövidfilmjéből átmentett szekvencia (a Madárkák e munkának a nagyjátékfilmmé duzzasztása, még a szereplők is azonosak) véglegesen a depresszív hangulat irányába tolja el a filmet. A záró beállítás pedig épp emiatt zavarba ejtően sokrétű: nehéz eldönteni, hogy Ari végül új erőre kapva, erős fiatalemberként folytatja életét, vagy végleg a könyörtelen vidéki közegben reked, az őt ért traumák súlyától megtörve.
A Madárkák így egy kiszámíthatatlan, erős atmoszférájú film, mely a képi világnak, a színészi játékból és a rendezői stílusból adódó hitelességnek, valamint a nagy ívű és mindenkor aktuális témának köszönhetően még napokkal a megtekintés után is gondolkodásra késztet. A Madárkák megérdemelten került ki győztesen a Scope100 fesztiválon szereplő tíz film közül. A filmet tavasszal küldi mozikba a Magyarhangya csapata, érdemes rá odafigyelni.
Madárkák (Þrestir), 2015. Rendezte: Rúnar Rúnarsson. Forgatókönyv: Rúnar Rúnarsson. Szereplők: Atli Oskar Fjalarsson, Ingvar Eggert Sigurdsson, Rakel Björk Björnsdóttir. Forgalmazza: Magyarhangya.
