A Joy sokak számára az elmúlt szezon egyik legjobban várt filmje volt. Ezt az izgatott várakozást leginkább a nagy színészek nevei válthatták ki, de közrejátszhatott a grafikailag gyönyörű plakát és a kampány is, vagy az, hogy a rendezőtől, David O. Russelltől olyan filmeket láthattunk már, mint az Amerikai botrány vagy A harcos.
A Napos oldal című filmben már szerepeltette a Jennifer Lawrence – Robert De Niro – Bradley Cooper hármast, de sajnos ahhoz képest csalódást okoznak az ezúttal nézőknek az általuk alakított karakterek. Egyáltalán nem célom összehasonlítani a két filmet, csak míg az előbbiben árnyaltabbak a jellemvonások, illetve a színészek alakítása jobban eltér az általunk megszokott szerepektől. Jennifer Lawrence rutinosan hozza az erős, független szépséget, míg Robert De Niro-t – bár számtalan komoly szerepe van és munkássága vitathatatlan – az utóbbi évek kasszasikereiben legtöbbször zsörtölődő nagyapaként láthattuk (Apádra ütök, A nagy nap, Mindenki megvan, Nagyfater elszabadul).
Kíváncsian vártam, mit alakít három ilyen híres színész ebben a produkcióban, s nem arra számítottam, hogy a tőlük megszokottat. A legjobban az általában szépfiút megformáló Bradley Cooper bújt ki a bőréből, persze a Napos oldalban nyújtott alakításához ez nem volt fogható, igaz, azt nehéz is volna felülmúlni, főleg mellékszereplőként. Jennifer Lawrence játéka talán annyival volt érdekesebb a szokásosnál, hogy az általa alakított fiatal nővel könnyebben tudott azonosulni a néző. Nem egy rendkívüli, bátor hőst alakított, hanem egy kitartó átlagembert.
A Joy alapvetően az amerikai álomról szól. A történet a következő: egy elvált anya átlagos, illetve annál rosszabb körülmények között éli életét, melyet családja minden nap a feje tetejére állít a veszekedésekkel, problémákkal. Emellett persze küzd a munkával és a pénzzel is. Miután a helyzete egyre csak romlik, elhatározza, hogy nem hagyja magában elveszni az alkotói vágyat, ami gyerekkorában oly erős volt, feltalál valamit és sikerre viszi. Megszületik a fejében egy ötlet, melyhez rizikós feltételekkel szerez tőkét, így sok veszteni valója van. Ekkor indul el a vállalkozása kalandokkal, buktatókkal és megrázkódtatásokkal teli rögös útja, amely végül sikerhez vezet. Ebben az esetben a végét lelőni nem bűn, hiszen részben életrajzi filmről beszélünk, amely Joy Mangano amerikai üzletasszony történetén alapszik.
A film hangulata és színvilága magával ragadja a nézőt, az egész, úgy ahogy van, nagyon amerikai, és a 80-as, 90-es évek hangulatát idézi. A tapéták mintájával, a televíziós vásárlás virágzásának megjelenítésével és a kosztümökkel is eszünkbe juttatja a film ezt a retró hangulatot. Az ember szinte érzi, hogy ott mozog a szegényes kertvárosban; zseniális a tévéstúdió színvilága, a szupermarketes jelenet. Eszünkbe juttatja, hogy az amerikai álom mint eszme, hogyan működhetett. Itt is egy átlagos amerikai családot vázol fel a film: nagyapának autós cége van, a szomszédban „csináld magad” lőtér nagy fegyverekkel, anyuka tévéfüggő és sosem szedte össze magát a válás után. Joynak, mint a legtöbb nőnek, rengeteg szerepben kell megfelelnie a mindennapok során.
Mindenképpen meg kell említeni a film egyik fő sajátságát, hogy szinte csak negatív és jelentéktelen férfi karakterek vannak benne. A film elején Joy kislányként elmondja, hogy neki nincs szüksége hercegre, és ez az emlék a film végén is megjelenik, mintegy keretként szolgálva, hogy nyomatékosítsa a mondanivalót. Ez nyilván egy erősen feminista eszmét követ, de nekem tulajdonképpen tetszik, hogy a filmben nincs szerelmi szál (vagy legalábbis nem kulcsmotívumként tűnik fel), mert manapság ezt olyan mozikba is beleerőltetik az írók, ahol nem feltétlen lenne rá szükség, nyilván a hatáskeltés érdekében.
Ebben a filmben enélkül is van elég motívum, ami megragadja az érzelmeket. Egy sikertörténetben várhatóak a kudarcok, de ebbe a sztoriba annyit szőttek bele, hogy amikor századjára is akadály elé érkezik a főhős, úgy érezzük, már minket is megvisel. Ettől persze fordulatos a film, egy cseppet sem laposodott el a végére sem. Életszerű és szívbemarkoló folyamat, ahogy a feltalálás előtt Joy sodródik lefelé az érzelmi lejtőn. Érezzük a fáradtságát, hogy semmi öröme, hogy mennyi teher nyomja a vállát. Az, hogy ezt ennyire jól sikerül a nézőnek átadni, remek írói, rendezői és színészi munka eredménye.
Sok pozitívum származott a film érzelmességéből, de emellett becsúszott jó pár hatásvadász, erőltetett jelenet is. Joyt úgy felhúzzák, hogy az nyugtatja csak meg, ha elmegy lőni, addig meg sem szólal. Joy annyira kiborul, hogy egy napig csak magában beszél, aztán a kislánya zsírkrétáival lerajzol egy nagyszerű tervet. Joy éjszaka eltűnik és megmenti a vállalkozását. Persze vannak a való életben is ilyen színpadias emberek, de én a mindennapokban sem szívesen találkozom velük. Ezen jelenetek miatt sokszor az az érzésünk, hogy a film nem igazán mély jelentésű, talán jobb lett volna finom momentumokkal, utalásokkal érzékeltetni a szereplők jellemét.
Értem én, hogy a nőnemű karaktereket szeretné az előtérbe helyezni a rendező, de furcsállom, hogy Joy kislánya a képkockák 70–80%-ban szerepel, míg a kisfia csak egyszer, a film elején. A kislányon keresztül gyönyörűen megérthető az anyaság felelőssége és öröme, de én örültem volna, ha a kisfiút is bevonják a cselekménybe, mert a történet közepén már kételkedni kezdtem: tényleg említettek egy fiú gyermeket, vagy én értettem valamit félre?
A meseszerű befejezés is rontja az utóízt. Az persze egyértelmű, hogy egy sikertörténet alapján készült film nem végződhet kudarccal, de egy ennyire életszerű alkotáshoz mégsem passzol a túl idilli vég. Nem a siker mint lezárás szúrja a szemem, hanem az, hogy mindannyian egy nagy házban élnek, és mindenki szeret mindenkit, mindenki tökéletes, főleg Joy, akinek a pénz nem vette el a józanságát és nagylelkűségét. Főállásban pedig Amerika minden hozzáforduló női feltalálójának lehetőséget és anyagi segítséget ad. Ez a való életben aligha működne így…
Joy pedig 10 évvel később még mindig egyedülálló, hogy is ronthatnánk el a már jól felépített „nincs szükségem férfire” eszmét azzal, hogy társra talált az évek során. Persze miért panaszkodom, most kifogásoltam épp, hogy túl meseszerű, legalább valami nem adatott meg a tökéletes fehér kerítéses ház, boldog család képhez. Ritka, hogy valakinek van egy adott élethelyzete, abból kifolyólag céljai, gondolatai, aztán 10–15 éven keresztül is ugyanazokkal a gondolatokkal kel minden reggel.
Ezektől eltekintve azért érdemes rászánnia az embernek egy estéjét a filmre. Jó, hogy születnek inspirálásra hivatott alkotások, melyeknek az az üzenetük, hogy a boldogságot és sikert te tudod előteremteni magadnak. A Joy rámutat arra is, hogy a siker akkor a legédesebb, ha a családod, szeretteid ott vannak veled, hogy osztozzanak az örömödben. Mindezeket az üzeneteket ráadásul mély, hangulatos színvilágba csomagolva kapjuk, itt-ott humorral fűszerezve.
Joy, 2015. Írta és rendezte: David O. Russell. Szereplők: Jennifer Lawrence, Virginia Madsen, Robert De Niro, Bradley Cooper, Edgar Ramirez, Isabella Rossellini, Elisabeth Röhm. Forgalmazza: InterCom.
