Kentaur, a perzsa
Aiszkhüloszt olvasott ifjúkorában, nem
akart soha megfelelni; tanárai már a
sírban, ő pedig itt úszik és meditál
naponta, hegyeket hág és nem nőket,
patakban mossa arcát hajnalonta, beéri
már kevéssel, pár egyszerű falat és
forrásvíz, tiszta, szinte áttetsző lett
immár maga is, harag és szenvedély
nem érinti, csak az múlik belőle
nehezen, hogy a fia miattad
majdnem árva lett.
még
távol a tolongástól, nyüzsgéstől, csak a
cserépkályha hűlő oldalának döntött hát
a kisszobában, az olvasás, és a közben
felbukkanó gyerekkori forróvizes, csatos
zöld palackok paplan alatti emléke,
kulcsos korcsolyád az előszobafogason,
és sorra mind, amikor még nem múlt az
idő, mert együtt haladtatok, még nem
voltak emlékeid, melyeken mélázva
szomorkodhattál, s bár igyekszel nem a
múltadban élni, a jövőre jobb, ha nem is
gondolsz, mert minek, örülj annak, ami
még van, a jelen pillanatnak, a kályha
langymelegének, a könyvnek, és hogy
még szeretsz élni.