Hogy a középiskolás és annál idősebb korosztályok a showbiznisz mozgatta valós és virtuális univerzumban élik életüket, evidencia. A KULTer.hu olvasója nyilván otthonosan mozog az új évezred internetalapú popkultúrájában, így a közösségi, fájlcserélő és online játék oldalakon oly jártassággal jön-megy, mint a könyvesboltokban, mozikban, klubokban, fesztiválokon. A világháló trash celebjei, bloggerei is olyan jó ismerősei, mint a film- és popsztárok, s bizonyára belefutott már Dancsó Péterbe, vetett pár pillantást a net tiniidoljaira. A Violetta-jelenség már közhely, de vajon tudjuk-e ki az a zsDav, James vagy Anett és Ancsa?
Mikor készülődtem a szülőszerepre, nyugodtan dőltem hátra a monitor előtt. Azt gondoltam, köztem és a csemetém világa közt töredéknyi lesz a távolság ahhoz képest, ami engem az én szüleim generációjától elválaszt, mert már én is kis híján beleszülettem a virtuális térbe, rutinosan navigálok benne, az én életemnek is szoros része, csakúgy, mint általában a mindent körülfolyó popkult. Egy darabig kézben is tartottam a dolgot, éberségem szundikált a hálózat valamelyik csöndes zugában, egészen addig, amíg fiam hat-hétéves nem lett. Akkor tűntek fel az első baljós jelek, hogy most hétvégén immár a kész helyezettel kelljen szembenéznem: én sem kerülhetem el az apák és fiúk örök végzetét, csak állok a szakadék innenső partján, s nézem, ahogy a fiam egy olyan tartomány polgára, amelyben én már csak látogató, turista lehetek.
Az úgy esett, hogy szombaton megnéztük az űrhajós kiállítást a Millenárisban, hiszen kell-e különb fiús csavargós program? – gondoltam. Rutinos, gondos turista módjára kész tervvel vágtunk neki a napnak, merre, mit nézzünk meg, hogyan közlekedjünk vidáman az uncsitesókkal, hol a játszóház stb. S akkor jött a csakhogy: nem számoltam azzal, hogy a kedvelt családi művelődési központban ezúttal nem Artfair-, Beuty-kiállítás vagy efféle felnőtt cucc társul a blockbusterhez, hanem a Minecraft-univerzum kockái tartanak találkozót. Annak a Minecraftnak az ünnepébe csöppentünk hát, ami ma egyébként is szinte teljesen kitölti a napok lyukas perceit. (Első előjel: hol van már a Star Wars?! A Minecraft egy ideje leigázta a messzi-messzi galaxist, a klónok helyét creeperek vették át.) Az még addig oké is, hogy a dinók, transformerek és jedik után jött egy új csapat, tanulom is az új neveket, az új szabályokat, de ami ezen a napfényes kora tavaszi délelőttön várt, hát, arra nem voltam felkészülve…
Az addig nyilván a kedves olvasónak is megvan, milyen a virtuális világokban cseperedő, nevelkedő, élő kockák élete, hogy ennek a világnak kultikus ünnepi eseményei a conok, ahol nemcsak a világhálón, az optikai kábeleken keresztül, a bitek birodalmában találkoznak a gémerek, a konzoldzsankik, hanem személyesen is. Az is biztos megvan, hogy a kockák szubkultúrájában akkora pénzek mozognak, mint a popkultúraipar leghájpoltabb tradicionális területein, a zenében, a filmben vagy a sportban. S ha már sport, az sem újdonság, hogy akkora bajnokságokon csapnak össze a különféle játékok profi művelői, hogy azokhoz képest hovatovább a vizes vébé megyehárom meccs lesz (oké, a focivébé, az olimpia egy ideig még biztos űberelhetetlen marad). És nyilván az is megvan, hogy az „agymenők”, azaz a mindenkori késő (örök) tinédzserek lakják ezt a kinek egzotikus, kinek otthonos világot.
Ők azok, akik a conokon jelmezbe öltözve rajonganak a képregények, a virtuális valóságok hőseiért. (Régebbi nevén fantasy vagy science fiction – apropó, nem volna már itt az ideje a klasszikus műfaj borzasztóan félrement, s így meggyökeresedett, ki tudja, miféle hatásokat generáló félrefordítása helyett egy pontosabbal próbálkozni azt?!) A fanok rajongásukat ágy felé ragasztott poszterekkel, dedikálásokkal, pólókkal jelzik – a kapcsolt áruforgalmazók legnagyobb örömére. Tetszik, nem teszik, a sztárkultusz, a logók, a rajongói közösségi oldalak (hajdan fanklubok) lelkes fogyasztói a konzumcivilizáció fontos tartóoszlopai.
Na, de arra, hogy a Minecraft conon az örök tinédzserek paslasága a pasla apuka topisságába tűnjön, hogy a pírszinges partiállat itt aggályoskodó gardedámként, plakáthordó dadaként tűnjön fel, nem lehet felkészülni. Addig, amíg egy klasszikus kockafeszten a lurkók a jófejség, menőség kellékei, mint ahogy rettenet kúl, sőt szexi kiegészítői a fesztiváloknak is, itt fordulnak a szerepek, itt a kiskamaszok (értsd jól, kedves olvasó, ebbe a csoportba ma valahol az ovi és az alsó tagozat osztályai között lép be a csemete) a főszereplők, ez az ő ünnepük. Itt bárki, aki elmúlt már tizenhat, csak biodíszlet és asszisztens lehet. Van minden, ami egy magas színvonalú popkulturális rendezvénynek része kell hogy legyen. Hoszteszek, karszalag, nyakba akasztós jegy (vas, arany, gyémánt – azaz VIP fokozat, a megfelelő díjszabással és csatolt szolgáltatásokkal), büfé, nagyszínpad olyan technikával, hogy egy Wellhello-koncertet simán elbírna, kegytárgyboltok (csillagászati áru, fapados minőségű sapka, póló, kapucnis pulcsi, bögre, egéralátét, poszter, miegymás) és dedikáló pultok kígyózó sorokkal.
Az egész esemény tehát a kockauniverzum körül forog, amelyet nemcsak, sőt nem is elsősorban a virtuális karakterek s azok földi másai próbálnak még vonzóbb áruvá varázsolni (mert a Minecraftban ilyenek nincsenek), hanem ezek híján a játék legismertebb gémerei hivatottak a sztárkultusz kötelező rituáléit, performanszait elvégezni. Minden világnak, minden közösségnek szüksége van a hősökre, a virtuális világot működtető cégeknek is, hát hogyne. Ha nincs Anakinod, Luke Skywalkered, Harry Pottered, küldj a színpadra olyan srácokat, akik a többiek sztalkereiként vezetik a közösséget a pixelerdőkben, mutatják, hogyan mit lehet építeni, túlélni a crepperek és a zombik támadásait, és hogy lehet csesztekből drágaköveket gyűjteni ezen a landen. A kiválasztódás igen egyszerű: told a Youtube-ra kommentárokkal ellátott hiperrealista filmjeidet, amelyben avatárod kalandjait dokumentálod, s ha melléd pártol a bitek istene, gyűjtesz magadnak annyi követőt/nézőt, hogy az általad tolt játék marketingesei téged választanak ahhoz, hogy arcod, fizikai tested add az Igaz Ügyért.
Fogalmam nincs, milyen kondíciókkal lépnek a színpadra ezek a srácok (a közönséghez pozicionáltan valahol a felső tagozat és az érettségi között, mert itt és most ők a nagy Öregek, a spirituális vezetők), én azt láttam/hallottam, hogy néznek rájuk, hogy kinek, minek látják őket a pogótéren tolongó, dedikációért akár órákat is sorban álló alsósok, alsó felsősök. Addig komfortosan is mozogtam apu szerepemben, amíg játékokat próbálgatott a kiskocka, amíg a hátsó sorokból figyeltük a színpadon, élőben játszó bajnokokat. A dolgok akkor vettek pszichedelikus fordulatot (bocs, én még a Félelem és rettegés Las Vegasban-on szocializálódtam), amikor meghallottuk, hogy James valahol az épületben dedikál. Tíz perc lázas rohanás és kérdezősködés után (én csak Sancho Panzaként loholtam hátul, számat sem kellett kinyitnom), megtaláltuk a dedikálásért állók sorát, ahol az előttünk és mögöttünk álló tíz-tizenegy évesekkel rögvest bennfentes beszélgetés keveredett, majd elkövetkezett a kívülre szorulás pillanata. Itt jött el az a pont, amikor megnyílt az a bizonyos szakadék, ráadásul azt is be kellett látnom, én már hiába hajszolom a virtuális álmot.
Nem tehettem mást, a kordonon kívül rekedt bámészkodóként (szakmai ártalom) megpróbáltam értelmezni, elemezni a helyzetet, s gyártottam konstrukciókat ezen közösség demokratizmusáról, ahogy nincs fővárosi vagy vidéki, nincs úri gyerek és proli, itt csak az számít, ismered-e Anett és Ancsa játékstílusát, láttad-e zsDavot az ilyen meg ilyen módban. Miután begyűjtöttük a tanítványaimnál korosztállyal fiatalabb ikonok tagjeit, de híre ment, hogy James már a színpadon áll, muszáj volt még odajárulni a fináléra.
Ha a főgémereknek kijáró fogadtatást látná Fluor Tomi vagy Kis Grófo, talán még irigykedne is kicsit, az Alma Együttes meg valószínűleg megpukkadna rögvest. Legalábbis zavarba ejtő volt a rutinos koncertre járó szemével nézni ezeket a rajongókat, akik szelfibotjukon csüngő goproikat, telefonjaikat magasba tartva, de még bármi sznobizmustól, magamutogatástól, önfényezéstől mentesen tiszta, csillogó szemmel örülnek, azzal a bizonyos klasszikus, gyermeki örömmel annak, hogy élőben találkozhatnak végre az eddig csak a monitor hangszórójából ismert hangokkal, hogy most testet öltenek a kommentek.
A külső szemlélő számára (számomra) a legtanulságosabb az a megfigyelés volt, hogy noha ezek a lányok és srácok lelkesen lubickolnak a konzumvilág óceánjában, imitálják annak allűrjeit, rítusait, mégiscsak gyerekek, akik még nem ismerik az önfényezést, önmaguk posztokban szétszórását, nem ismerik a sztárok vallásos tiszteletét, hanem a játékban élnek. Demokratikus közösség, ahogy mondtam, ráadásul valahogyan bázisdemokratikus, mert az itt tekintélyes figurák mégsem autoritások. Imádtam, ahogy a közönség instruálta a színpadon a sztárokat, hogy most merre tovább, hol, mit keressenek, hogy vidáman kritizálta és korrigálta a hibás manővereket (akár az én időmben a színházban, amikor visítottunk a hősnek, hogy vigyázzon, mert mindjárt lecsap rá a gonosz boszorkány). Gondoljunk csak bele, a tekintélytiszteleten alapuló ikonkultuszban hol történhetne meg ilyesmi szituáció?
És e ponton inkább megálltam, most is megállok, mert már nem merem annyira elragadtatni magam, hogy bármiféle következtetést, jóslatot próbáljak kicsiholni egy szebb, jobb világról. Mert hát mi más lehet mindannyiunk legdédelgetetebb álma, ha nem az, hogy utódaink egy szebb, jobb világban fognak élni, mint ami nekünk adatott…
MineShow 2016, Millenárison, Budapest, 2016. március 5-6.
A fotók forrása a Meex.hu.