Az Erdőben van egy szabályosan kerek tisztás, olyan szabályos kör alakú, amit csak a természet tud létrehozni. Azok az állatok, akikben már alig pislákol a lélek, de a halál sem jön értük, ezt a tisztást keresik. „Van ott valami Erő, ami életben tart, ez az Erdő titkos csodája.” – ez a mítosz lengi körül Szigeti Kovács Viktor Először volt az erdő című ifjúsági regényét, amely tavaly novemberben jelent meg a Ciceró Könyvstúdió gondozásában.
A történet könnyen összefoglalható lenne néhány mondatban, noha a fiatal korosztály számára minden bizonnyal így is tartogat váratlan meglepetéseket. Szigeti Kovács Viktor műve azonban felnőtt szemmel is több szempontból figyelemreméltó: az emberi és állati síkok egymásra játszatása, a főszereplő regiszterváltása, illetve nem utolsó sorban a mítoszteremtés miatt.
A történet macskákról szól, ami azért is jó választás, mert bár házi kedvencként tekintünk rájuk, mégis megőriztek valamit karakterükben abból az ősi jellegből, ami a természethez fűzi őket. A macskák rendkívüli módon tudnak alkalmazkodni: ha ott van a gazda, aki kiszolgálja őket, akkor megteszik nekünk azt a szívességet, hogy megeszik, amit eléjük rakunk, de ha kikerülnek a szabadba, akkor pillanatok alatt felébrednek az ösztöneik, és már játszadoznak is az egérkével, hogy annak minél édesebb legyen a húsa. Szigeti Kovács Viktor regényében az állatfigurák viszont nagyon emberiek, sőt már-már annyira azok, hogy néha el is veszítik macska mivoltukat. Az egyáltalán nem szokatlan, hogy mindegyik szereplőnek határozott vonásokkal megrajzolt karaktere van, hiszen ez egyébként is jellemző ezekre az állatokra, de ezek a macskák csapatokba verődnek, összetartanak, a legendás nagyapáról pedig kiderül, hogy fiatal korában részeges és hírhedt cicavadász volt. Ezzel a szerző egyszerre a mese dimenziójába helyezi a történetet, ahol egyébként nemcsak a macskák, hanem bármelyik élőlény rendelkezhet emberi tulajdonságokkal, akár egy vén fenyőfa is – a mese síkja szinte mindent megenged. Az emberi vonások leginkább a főszereplőkben, különösen Bársony figurájában szembetűnőek. Ő a narrátor, az ő nézőpontjából követhetjük végig az eseményeket, így a gondolatait, a gyakran ki nem mondott szavait is megtudjuk.
Ha pedig a mondatoknál tartunk, akkor ebben a regényben egy igazán érdekes jelenségre lehetünk figyelmesek: a regiszterváltásra. Bársony, a szinte még kölyökmacska remekül tud érvényesülni a faluban és a városban, könnyen szerez barátokat, meggyőzően érvel annak érdekében, hogy társaival összefogjanak a rétjüket veszélyeztető nyestekkel szemben. Jázmin, a szerelme előtt persze megkukul, de ez igazán bájos – és egyébként szintén nagyon emberi – jellemvonás. A regény második része azonban az Erdőben játszódik, ahol számára nemcsak azért idegen minden, mert nincs ehhez hozzászokva, hanem azért is, mert nem érti a természet nyelvét. A kövek, a fák, az erdei állatok folyamatosan beszélnek hozzá, ő mégsem érti, amit mondanak neki. Bársony gyakran úgy nyilatkozik a körülötte lévő állatok beszédéről, mintha az számára értelmetlen, idegen lenne. Segítőinek, Szelnek és elveszettnek hitt nagyapjának, Pánnak kell felébresztenie benne azt a belső, régen elfeledett tudást, amit a falusi-városi életmód korábban elnyomott benne – pontosabban nem csinál mást, mint visszatér a gyökereihez. Bársonynak tehát nyelvi regisztert kell váltania ahhoz, hogy feltáruljon előtte nemcsak az erdő, hanem annak minden titka és csodája.
Amit viszont Bársony „újratanul”, azt Jázminnak nem kell: ő jósága és ártatlansága folytán ösztönösen megtalálja a tisztást, amit „mindenki keres, de senki nem talál meg. (…) Van ott valami erő, ami életben tart, ez az Erdő titkos csodája.” Ezen a ponton mutatkozik meg a regény újabb különlegessége: mítoszt teremt – mégpedig szépet, minden felesleges pátosz nélkül. A regény stílusa egyébként is nagyon természetes, mentes a sallangoktól vagy a túlírtságtól. A titokról, hogy miben rejlik a tisztás varázsa, nem lebbenti fel a fátylat – nem is tudná fellebbenteni Bársony nézőpontjából, ezzel őrzi meg annak varázsát. Ez a könyv nem pusztán a területharcról szól – ezért nem is fontos, hogy a nyestek és a macskák közötti mindent eldöntő csatának mi lesz a végkimenetele –, hanem többek között arról, hogy a csodák néha képesek legyőzni a tátongó semmit, és ehhez talán nem is kell több, csak egy szép tisztás.
Szigeti Kovács Viktor: Először volt az erdő, Ciceró Könyvstúdió, Budapest, 2015.
