Nehéz lenne vitába szállni azzal az állítással, hogy a sorozatgyártás aranykorát éljük. Miután az amerikai országos csatornák a kétezres évek elején (újra) rátaláltak a minőségi sorozatírás kulcsára, majd gyorsan el is vesztették azt, a médiumnak új lökést adott az addig a periférián vegetáló megrendelők belépése a piacra. Mikor az országos kereskedelmi adók, mint az ABC, a CBS vagy az NBC továbbra is minden évben megpróbálták megtalálni az új Lostot vagy Doktor House-t, berobbantak a piacra a kábeles csatornák.
Ugyan ebben a tekintetben a HBO mindig úttörő volt (ahogy ebben a hullámban is produkált egy évadnyi kiváló True Detective-et), ezúttal új helyről érkezett az innováció: túlzás nélkül állítható, hogy az AMC aranyat talált, amikor sorozatnak rendelte be a rákos kémiatanár történetét, ami Breaking Badként jutott el a nézőkhöz (az internet felé gyanakvó magyar nézőkhöz pedig Totál szívásként, de ezt hagyjuk is). Innentől kezdve kábelre költözött a minőségi sorozatgyártás, köszönhetően a sokkal bátrabb és explicitebb témaválasztásnak és ábrázolásmódnak, amihez egy országos csatornának egyszerűen nem volt mersze.
A sorozatbumm és a netes sávszélesség növekedésével ekkor olyan játékosok is színre léptek a médiumban, akik addig csak érintőlegesen vagy egyáltalán nem foglalkoztak sorozatgyártással. Az addig csak streaming szolgáltatást nyújtó Hulu és Netflix is saját sorozatokat rendelt be, előbbi Stephen King-adaptációja nemrég debütált (11.22.63), utóbbi pedig negyedik évada szórakoztat minket az egyik legszínvonalasabb futó szériával, a House of Cards-szal (magyarul: Kártyavár). Míg a Hulu és a Netflix eddig is vett át sorozatokat más csatornáktól, teljesen új szereplőként jelent meg a piacon a Yahoo, ami elsősorban a formabontó sitcom, az NBC által kaszált Community megmentésével került fel a térképre, illetve az online áruházból indult, ma már rengeteg területen aktív Amazon, ami a cikkben tárgyalt sorozatért is felelős.
A nagy kérdés mindig az a külsősökkel kapcsolatban, hogy az országos sorozatok visszafogott filozófiáját vagy a kábelesek durvaságát, keménységét és szókimondását teszik magukévá. A Netflix sorozatai inkább a kábeles irányba mentek el, míg az Amazon eddig a biztonsági játékot preferálta a négy-öt futó címével. Az Amazon azonban annyiban különleges, hogy a nézőkre bízza, melyik cím kapjon egész évados berendelést: a pilotok, vagyis bevezető részek minden évben ingyenesen elérhetőek, és a legtöbb szavazatot kapó sorozatok részesülnek egész évados berendelésben. Így volt ez a The Man in the High Castle esetében is, ami a 2015 elején debütált pilot alapján az Amazon legnagyobb gurításának ígérkezett: Philip K. Dick disztópikus regényének (itthon Az ember a Fellegvárban) feldolgozásáért megőrültek a nézők. Magára a teljes évadra egy évet kellett várni, és most megpróbálom megválaszolni, hogy érdemes volt-e.
Már maga a kezdés főnyeremény: a sorozat nem csak hogy egy nagyon érdekes és borzongató világba kalauzol el minket, ahol a nácik és a japánok húsz éve megnyerték a második világháborút, atomot dobtak Washingtonra, és három részre tagolták az Egyesült Államokat (német keleti part, japán nyugati part és közte egy semleges, amolyan vadnyugatias bufferzóna), de remek csavarokkal és jó érzékkel bemutatott karakterekkel is felkelti az érdeklődést. A legnagyobb kár, hogy ez a lendület lassan elfogy, ahogy a sorozat kifogy az eredeti nyersanyagból.
Mert lássuk be, Philip K. Dick könyvei nem feltétlenül a világirodalom legakciódúsabb irományai, és nem is ezért szeretjük őket, így arra már előzetesen nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan tervezi az Amazon az Ember a fellegvárban vékonyka cselekményét tízszer egy órára elhúzni. Kiderült: nagy képzelőerővel. Ami maradt: Hitler beteg és tehetetlen, egyesek szerint egyenesen puhány, a náci párt legfontosabb emberei pedig pattanásig feszült idegekkel állnak készen, hogy halálakor átvegyék a birodalmat és megtámadhassák az egyre jobban pacifizálódó Japánt. Eközben megjelenik egy rejtélyes filmszalag (eredetiben könyv), ami mintha egy másik valóságot mutatna be. A készítők jó érzékkel megtartották a politikai machinációs szálat (persze nem a Pártban zajló versengést látjuk, csak annak következményét egy japán és egy német politikus San Fransisco-i cselszövésében), ami a japán és a német titkosszolgálat szála mellett a sorozat legerősebb része, de a másik történet az elhidegült Juliaról és Frankről nem maradhatott. Helyette kaptunk… valamit.
Julia és Frank a világ legunalmasabb karakterei, amihez sajnos kiemelhető színészi játék sem párosul. Bár ez szolgálhatna az „azonosulásra” alkalmas eseményekkel, a sok logikai baki, kiszámítható és klisés fordulat és ügyetlen írás miatt inkább csak olyan átvészelendő rész lesz a történetben, amit talán a takarítók dobtak össze, amikor a felkért írók hazamentek a napi munka után. Azért is érthetetlen ez a fajta ügyetlenkedés, mert a kapcsolatukba belerondító Joe valós, őrlődő karakter, sőt az ellenük dolgozó Kido felügyelő és John Smith SS-főcsoportfőnök (azaz a gonoszak) is érthető, sőt, egyenesen szerethető (de mindenképpen nekik szorítható) személyiségek. Látjuk őket dolgozni és elbukni, megkérdőjelezni a saját értékeiket, rossz és rosszabb között dönteni. A casting is borzasztó erős, nagyrészt ismeretlen, de igazi jelenléttel rendelkező színészek kerültek ezekbe a szerepekbe.
A történet ennek megfelelően teljesen hullámzó. Többnyire érdekes és fenntartja a figyelmet, de néhány helyen kibukik az alapanyag hiánya, sőt, egy ponton majdnem sikerül a titokzatos felvételek misztikumát is elbagatellizálni egy szellemiségében teljesen disszonáns szalaggal, de ez már vérmérséklet kérdése. Spoiler nélkül csak annyit mondanék, hogy az utolsó harmadra előkerülő film nem csak hogy teljesen idegen a világtól, hanem szükségtelen és lusta konfliktusgeneráló megoldás.
Ugyanakkor a sorozat ügyesen játszik a műfajokkal, hol (történelmi) dráma, hol western, hol kémfilm, egy csipetnyit pedig sci-fi. Sajnos humorból egy cseppnyi sem jutott már a részekbe, ami egyrészt, a témát figyelembe véve érthető, másrészt viszont ellenpontozhatta volna a túlzottan komor történetet.
Ami viszont a legszembetűnőbb a sorozatot végignézve, hogy milyen hihetetlen aprólékossággal hozták létre a készítők az alternatív valóság 1962-jét: a díszletek és a jelmezek hibátlanok, s bár a történelemből és a tágabb világból fájóan keveset tudunk meg (ebben mondjuk az eredeti regényt író Philip K. Dick szellemisége is visszaköszön), az elejtett mondatok mind betalálnak, látszik a kutatómunka és az élénk képzelőerő a projekt mögött. Csak egyetlen példa: egy ponton mellékesen megjegyzik, hogy a filmek még Frau Riefenstahl szerint is lenyűgözően profik. Egy átlagos amerikai néző számára talán nem mond sokat a név, mégis beleírták, ami dicséretes odafigyelés a részletekre. Ezzel szemben azonban képileg nagyon gyenge a sorozat, vagy talán nem is a „gyenge” a megfelelő szó, hanem a „semmilyen”: megszokhattuk, hogy a kábeles és netflixes sorozatok szinte mozifilmes minőséggel készülnek, de legalábbis markáns képi világgal vagy fényképezéssel rendelkeznek. Ebből sajnos itt semmi sincs meg. Vizuálisan egyedül a részek végén meglepő gyakorisággal használt párhuzamos jelenetek és témák adnak némi egyedi ízt a The Man in the High Castle-nek, de nem annyit, hogy arra még sokáig emlékezzünk.
Mindennel együtt úgy gondolom, hogy az országos kereskedelmi tévékre hajazó visszafogottabb ábrázolás filozófiájának ellenére az Amazon kasszarobbantó terméke határozottan felfelé nyúlik ki az átlagos sorozatok sorából. A világ érdekes és tisztességesen ábrázolt, a karakterek pedig (a kvázi főszereplők kivételével) összetett és jól megírt személyiségek, ha a történetvezetés meg is bicsaklik itt-ott, a fináléra összeáll, és két olyan cliffhangerrel zárul, ami nem is teszi kérdésessé, hogy vissza akarunk-e térni még egy évadra a disztópikus Amerikába.
Az ember a Fellegvárban (The Man in the High Castle) – 1. évad. Rendezők: David Semel, Daniel Percival, Ken Olin és mások. Forgatókönyv: Philip K. Dick könyve alapján Frank Spotniz, Thomas Schnauz, Rob Williams és mások. Szereplők: Alexa Davalos, Rupert Evans, Luke Kleintank, DJ Qualls, Cary-Hiroyuki Tagawa, Rufus Sewell, Joel de la Fuente. Gyártó: Amazon.com.
