Valamikor 1995 környékén egy ember kísérletet tett arra, hogy úgy hagyjon nyomot a külvilágban, ahogyan addig azt egyetlen művész sem tette. Kényszeres módszerességgel sokszorosította az egyik dohánytermék vonalkódját, azt celluxszalagokra rögzítette, a celluxnak kellő kifutást engedve, a zsebében egy celluxtépővel élte az életét. Szó szerint.
Amerre járt (élt) mindenütt ragasztott egyet belőle. Lehetett ez villamos, busz, vonat, zuhanyzó, kollégiumi szoba, hotelszoba. Abban az időben ez bizonyára idegesítő lehetett azoknak, akiknek a dolguk volt ezeket eltüntetni, bár maga a megoldás szerintem takarítóbarát volt, hiszen ez a graffitikhez képest könnyen eltávolítható. Ha jól emlékszem, ezt az akciót két-három évig folytatta, tudatosan, módszeresen. Ennek a jelentőségére, fontosságára nekem Nyilas Atilla mutatott rá, amikor egy alkalommal fölhívta a figyelmemet, hogy milyen fontos ez a munka, és ha ezt egy neves avantgárd művész teszi, mondjuk Budapesten, már rég azzal lennének tele az irodalmi folyóiratok, hogy milyen zseniális akció. De hát ő nem egy kanonizált avantgárd művész volt, hanem kabai lóránt.
Nézzük meg közelebbről ennek a tevékenységnek az üzenetét. Kezdjük a tárggyal, amely — ismerve az alkotót — nem lehetett véletlenszerű. Azt írtam, az egyik dohánytermék vonalkódja, illetve annak sokszorosított másolata képezte a legfőbb alapját a „nyomoknak”. Természetesen ez a kód megegyezett az akkor általa szívott márka kódjával, jelezve, hogy ez a nyom az övé, vagy kicsit emelkedettebben: ahogyan részévé vált az a márka, az azzal kapcsolatos addikció, úgy – tulajdonképpen – ez önmagából volt egy darab.
A vonalkód elhelyezése, illetve nyomhagyása különböző helyeken – mintegy behálózva egyfajta teret –, nem csak a csiganyál, amit magunk után hagyunk, hanem a művész elemi igénye a folyamatos jelenlétre. Természetesen nemcsak fizikai jelenlétről beszélünk itt, sőt egyre kevésbé arról, inkább a jelenlétről, ahogyan egy-egy verssor a fejünkben matat a villamoson, a zuhany alatt, a kollégiumi szobában stb. Azt nem kívánom külön megmagyarázni, hogy ez miért fizikai jelenlét is, hiszen korábban jeleztem, ezek a jelek az alkotó egy-egy darabja voltak. Az már csak a munkámból adódik, hogy nekem az is eszembe jut, ezek a vasúti kocsik az ország olyan helyein is megfordultak, ahol ő sosem járt és – ezáltal – mégis.
Behálózott tér és behálózott idő. Az egyszerre több helyen való jelenlét szükségszerűen vezetett ahhoz, hogy időben is elnyúlt, hosszadalmas ottlétről beszélhetünk. Nem fogom leírni annak a kollégiumnak a nevét, ahol a zuhanyzóban az akció kifutását követő kb. tizedik évben is találtam vonalkódot, és vasútállomáson és villamoson stb. Ma már szerintem kutatnom kellene ezek után a nyomok után.
A vonalkód jelenléte – ennyi idő után is – a következő kérdés, amelyről beszélnünk kell. A nyomhagyás reménye, annak az igénye, hogy létezésünket követően is emlékezzenek ránk, nem művészspecifikus vágy. A jelek folyamatos eltűnése, kikopása az akciót követően egyértelműen a fotó kifakulását, az unokák halála utáni eltűnésünket hivatott szimbolizálni. Ráadásul ezek a vonalkódok a beavatatlanok számára semmit sem jelentettek, éppúgy, mint régi temetőkben a gondozatlan sírok sírkövei, amelyekhez nem tudunk hozzátartozókat rendelni, a hozzátartozók pedig – esetleg – semmilyen releváns élménnyel nem rendelkeznek az elhunyttal kapcsolatosan. Lóránt ezzel az alkotásával Halász Péter halála előtti önfelravatalozásához hasonló művet hozott létre, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ő a teljes elmúlást célozta meg és élte végig, s erről a paradoxonról, hogy a saját halál utáni elmúlást végig lehetett élni, külön esszét lehetne írni, de ez most nem cél.
Szerencsére, a művész mai napig közöttünk él és alkot, ezt onnan is tudhatjuk, hogy újabb kötete jelent meg a 2016-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra Semmi szín címmel a Tiszatáj Könyvek sorozatában. Ezt a kötetet is nagy kedvvel ajánlom az olvasóknak. Vigyék magukkal, hogy ne kopjon ki az a szellem, amit képvisel.
