A Ready Player One 2011-es megjelenése, majd elsöprő sikere, valamint filmadaptációjának bejelentése után csak idő kérdése volt, hogy Ernest Cline újabb regénnyel álljon elő. 2015-ben meg is érkezett az Armada, melynek filmjogait már a megjelenése előtt két évvel megvásárolta az Universal. Kérdés, hogy az új regény valóban ki tudja-e elégíteni a Ready Player One által magasra tett elvárásokat, vagy csak az elődje hírnevén és a marketing generálta hype-on próbál fennmaradni.
Zack Lightman unalmasan átlagos kertvárosi életét éli az oregoni Beavertonban. Az egyetlen kiutat számára az Armada nevű űrhajó-szimulátor jelenti. A regény első harmada nagyjából azzal telik el, hogy talán túlzottan részletesen is beavat minket Cline az Armada hátterébe, illetve a Zack és barátai által lejátszott meccsek menetébe. A fordulatot az hozza a cselekményben, mikor Zacket megkeresi a Föld Védelmi Szövetség, és besorozza − mert jó Armada játékos − több hozzá hasonló társával együtt. Ha a történet alapötlete ismerős, az Az utolsó csillagharcosnak (The Last Starfighter) vagy a Végjátéknak (Ender’s Game) tudható be. Mindkét műben egy videojáték-zsenit soroznak be a Föld megmentése érdekében. Cline vállaltan reflektál ezekre az alkotásokra, de mitől lesz több az Armada, mint a bevált formulák másolata? A szerző egy, a Verge-nek adott interjújában azt nyilatkozta, hogy az önreflexivitás az a plusz, amit ő hozzátesz a kánonhoz. „Egy idegen megszállásról szóló filmben még soha senki nem látott idegen megszállásról szóló filmet, olyat mint A függetlenség napja (Independence Day). Az Armada ebben más – ha ma kezdődne egy idegen invázió, akkor volnának elképzeléseink, hogy miként történik egy megszállás, és olyan popkulturális művekre reflektálnánk, mint A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers).” – állítja Cline az interjúban.
Az Armada – elődjéhez hasonlóan – valóban bővelkedik a popkulturális utalásokban. Az, aki bármiféle fantasztikumdekonstrukciót remél, csalódni fog. Cline ugyanis nem kezd semmit a felsorakoztatott referenciahálóval, amit a regény során felépít. Ezek az utalások az első regényével szemben ezúttal semmilyen célt nem szolgálnak. Míg a Ready Player One-ban a megkonstruált utalásrendszer adta a történet velejét, addig itt mindez kissé fölöslegesnek hat. Az Armada sztoriját alapjában véve a bolygó földönkívüli megszállása képezi, ehhez hűen Cline próbál is apokaliptikus hangulatot teremteni. A regény már-már eljut arra a pontra, hogy a karakterek saját érzelmeikről is csak filmes idézetekben tudnak beszélni. Drámainak szánt jeleneteket vág tönkre a fanservice ezen formája: a saját halálukba rohanó karakterek Star Wars– vagy Star Trek-idézetei inkább komikus, mint drámai hatást váltanak ki.
Természetesen ha csak ennyi probléma lenne a regénnyel, afelett könnyen szemet lehetne hunyni, hiszen a Ready Player One is erre a mintára épített, mégis úgy gondolom, hogy míg az képes volt egyszeri, meg nem ismételhető olvasási élményt nyújtani, addig az Armada csak megpróbál felzárkózni a reflektált művek színvonalához, és megélni azok sikeréből. Ám ez olyannyira a minőség rovására megy, hogy néha fanfictionöket megszégyenítő párbeszédeken kell az olvasónak átküzdenie magát, hogy az eseményeken tovább gördülhessen végre. Sajnos a történet inkább csak kelletlen vánszorog. Tetézi mindezt a regény igen erős cliffhanger befejezése. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mivel tudta a szerző kitölteni azt a háromszáz oldalt, amelyen nagyjából pár nap eseményeit meséli el. Cline mintha nem is regényt írt volna, hanem a készülő film rendezőinek kívánna útmutatót szánni. Az olvasó szinte maga előtt látja a hollywoodi blockbuster filmekre jellemző tipikus jeleneteket és párbeszédeket. Kínos részletességgel fest meg minden csatajelenetet és helyszínt, ügyelve rá, hogy hangsúlyozza, mi melyik film látványvilágára játszik rá, ezzel is biztosítva, hogy a készülő film tökéletesen kiszolgálja a rajongók minden igényét. Mindezzel persze sokkal jobban idéz meg olyan paródia sci-fiket, mint a Galaktitkos küldetés (Galaxy Quest) vagy az Űrgolyhók (Spaceballs). Ezek az alkotások ugyanis részben úgy parodizálnak, hogy karaktereik az eredeti alkotások toposzait kiemelve, azokra reflektálva teszik nevetségessé a műfaj kliséit. A fentebb említett két esetben kiváltképp a Star Trekét és Star Warsét.
A regény szereplőgárdája szintén elég problémás. Természetesen maga a főhős a legkidolgozottabb karakter, de még így sem ér fel a Ready Player One egyes mellékszereplőihez. A regény a felnőtté válás klasszikus története – írja az ajánló a magyar kiadás hátoldalán. A helyzet azonban az, hogy Zack a történet folyamán nem nagyon változik. Ugyanolyan dührohamokkal küzdő tinédzser pilótaként is, mint végzős gimnazistaként. Visszás is lett volna, ha napok alatt annyit fejlődik, mint az első Cline-regény Wade-je évek alatt. A mellékszereplők pedig teljességgel kidolgozatlanok, mindannyiuk csak bizonyos archetípusok egyszerű és sematikus leképzése. A nemzetek közti összefogás jegyében megjelenik egy ázsiai csapattárs, aki pár Google-fordítóra vonatkozó poénon kívül nem sokat tesz hozzá a történethez. Van meleg férfi, akinek szerepe nagyjából annyi, hogy az öngyilkos küldetést megelőzően társul szolgál egy másik meleg férfinak, mikor éppen mindenki megtalálja azt a személyt, akivel a küldetés előtti utolsó órákat tölti. Cline próbál extrém módon politikailag korrekt lenni azzal, hogy ezeket a karaktereket felvonultatja, de lapos ábrázolásukkal csak a sztereotípiák szintjén maradnak. Nincs ez másképpen a női szereplőkkel sem. A szerző célja valószínűleg a 2014-es „Gamergate-botrány” néven elhíresült eseményekre vonatkozó állásfoglalás lehetett. Amerika elnökének is egy nőt tesz meg a szerző ebben a fiktív idősíkban. Ugyanakkor ez, mint ahogy bármi más, nem szolgál célt a regényben. A női egyenjogúság nézeteivel szöges ellentétben áll Lex karaktere, akinek sem a motivációit, sem bármi egyéb lényeges tulajdonságát nem ismerjük meg. Mindössze kinézetéről és ruházkodásáról tudunk meg többet, illetve azt, hogy legalább annyira szereti a sci-fi filmeket, mint Zack. Természetesen Lexnek bőven elég annyi, hogy Zack érti és kontextusba tudja helyezni filmes utalásait, ahhoz, hogy beleszeressen. Történik mindez nagyjából negyven perc ismeretség után.
Annak a magyarázata sem igazán áll stabil lábakon, hogy Zack miért is szereti annyira a ’80-as évek popkultúráját. Persze megtudjuk, hogy apja tisztázatlan körülmények közt halt meg, de hátrahagyott bizonyos naplókat, amelyekben összeesküvés-elméleteket feszeget a ’80-as évek popkultúrájával kapcsolatban. Zack azért kezdi el az ebből a korból származó alkotásokat behatóan tanulmányozni, hogy általuk jobban megismerhesse apját. Mint sok minden más, a ’80-as évek tanulmányozása is egy bizonyos célt szolgált a Ready Player One-ban, az Armadába pedig ok nélkül került be, csak azért, hogy kielégítse a célközönséget.
Egy ponton viszont kellemes meglepetést okozott a regény, ez pedig a zenei elemek használata volt. Az ötlet persze nem új dolog, koreai webtoonok már egy ideje alkalmazzák ezt a megoldást, a műfaj sajátosságainak köszönhetően pedig keresgélni sem kell. Ennek ellenére egészen újfajta olvasási élményt nyújt, ha a szerző által „javasolt” számokat hallgatjuk bizonyos jeleneteknél, még akkor is, ha ez is része lehet a filmadaptációra való készülésnek.
A könyv olvasása igencsak ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Mindvégig próbáltam elvonatkoztatni a Ready Player One-tól, a regénytől, amely elindította Cline karrierjét. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehetséges, annyi a tematikai hasonlóság a kettő közt. Az Armada mindebből rosszul jött ki, az első regény gyengébb reprodukciójának tűnik. Noha annak is voltak problémái, ezek könnyen feledhetőek voltak, hála a nosztalgia rózsaszín szemüvegének. Az Armadával Cline-nak lehetősége nyílt, hogy megmutathassa, íróként mennyire tud alkotni a ’80-as évek popkultúrájának mankói nélkül. Úgy tűnik, hogy a Ready Player One által megalkotott atmoszféra megismételhetetlen marad. Mindezek ellenére bizakodva várom Cline készülőben lévő harmadik regényét.
Ernest Cline: Armada, fordította Orosz Anna, Agave Könyvek, Budapest, 2015.
