Aligha van ma a piacon verseskötet, mely Röhrig Géza új kiadványánál nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Ez a fokozott érdeklődés természetesen a Saul fiának (is) köszönhető – nemcsak a sikerének, hanem a film puszta létének; igaz, minél több díjat zsebelt be, annál inkább reflektorfénybe kerültek az alkotók is. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy Röhrig nem újonc az irodalomban, költészete és kötete önjogán is figyelemre méltó – akkor is, ha a véletlen úgy hozta, hogy mégis a Saul fia kapcsán (ürügyén) vettük (újra) kézbe.
Röhrig mindenekelőtt azzal tüntet a magyar költészeti palettán, hogy relatíve korszerűtlen; nem érintették a magyar líra utóbbi formanyelvi fordulatai: nemcsak a Telep hozta „szabadvers-forradalomból” maradt ki, hanem már megelőzőleg a posztmodern formajátékainak csapágyasra járatásából is. Ennek a költészetnek az élettere (elsődleges kontextusa?) a rendszerváltás környéki átmeneti irodalom. (Amennyire meg tudom ítélni, utoljára akkor volt természetes nagyobb ívű áttekintésben emlegetni a nevét, lásd pl.: Weér Ivó írását a ’94-es Csipesszel a lángot kötetben.)
Legfontosabb előképe a szegénylegény József Attila, amit a tematikus és életrajzi párhuzamosságok, hasonlóságok maradéktalanul indokolnak is (kihagyott ziccer volna ennek a klasszikus életműnek kifejezetten e vonulatával nem párbeszédet folytatni). Fontos számára a zsidó hagyomány (bár ez legújabb kötetén, annak nyelvi dimenzióján legalábbis kevésbé látszik: nem volt például szükség a héber és jiddis szavakat magyarázó glosszárium közlésére), költészete minden további nélkül mondható istenes vagy vallásos lírának. Habár meg kell jegyeznünk, hogy itt is mutatkozik párhuzam József Attilával, méghozzá az olyan fogalmak által, mint a „törvény” vagy a „rend”, illetve ezek – tehát egyfajta bizonyosság – keresése által. Csupán míg József Attilánál ezek az ideológiai, világrendi bizonyosságról szóltak, s kozmikussá csak a tudományos szocializmus szűrőjén át teljesedhettek, addig Röhrig legelsősorban e fogalmak metafizikai dimenzióit kutatja: a törvény és a rend fogalmai az isteni gondviselés jelölői. Röhrig szociografikusabb darabjai csak az arra érzékeny olvasó szemüvegén át kapnak politikai–közérzeti színezetet. A harmadik fontos hagyományelem a nyolcvanas évek underground dalszövegkultúrája.
Röhrig sokoldalú alkotó, az irodalom és a filmezés (fun fact: ő rendezte a Kispál és a Borz Ágy, asztal, TV című dalához a gyufás videoklipet) mellett zenész is, bár ez sokak figyelmét elkerülhette, mivel egykori, Huckleberry nevű zenekarának felvett hangzóanyaga sosem készült (pontosabban a Saul fia megjelenése után előkerült egy elég rossz minőségű koncertfelvétel). A zenekar stílusa mindenekelőtt a Pajor Tamás vezette Neuroticéra hasonlít, de – amennyire ebből a felvételből megállapítható – számos más hatást is beépítettek: bluest, funkyt, sőt ironikusan táncdalos, sanzonos sztenderdeket, kuplékat és magyar nótát is, és még sorolható volna. A szövegek, akárcsak a magyar újhullám más zenekarainak esetében is, költőiek és meglehetősen politikusak – újabb érdekes információ, hogy 1988-ban a „nem jó egy olyan országban élni, / ahol a törvény csak a kólát védi” sorpár némi változtatással („olyan országban akarunk élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi”) a frissen alakult Fidesz jelmondata lett, noha ez nem jelent semmifajta elköteleződést a részéről, Röhrig csupán a párt korai kocsitolója volt. Nemrég egyébként a szintén a Pajorhoz köthető AMEN zenekar koncertjén Röhrig előadott egy új számot, a Prófétát. Noha a keresztény, pontosabban esetünkben a vallásos gitárzenéért nem rajongókban legalábbis ambivalens érzéseket kelthet, erre a műfajra jellemző, hogy zeneileg nagyon rendben van (ám újítónak nem mondható, de kiváló zenészekkel kiváló receptből dolgozik, jól), míg szövegileg hullámzó a teljesítménye, mivel nagyon expliciten, direkten üzenetes dalokat gyárt, melyekben olykor mégis megcsillan(hat) egy-egy szép találat. Röhrig dalában ezúttal a „ne hozzatok nekem tulkot, / amíg más előtt is leborultok” díjnyertes sor- és rímpár ilyen (tetszésemben része van a prozódiának, a dallamvezetésnek is), de ettől még a teljes mű felejthető, ami a zsoltáros-balladás terjedelmének tudható be. És ezzel elérkeztünk egy olyan problémához, amely Röhrig költészetében is jelen van.
Röhrig verseit olvasva gyakran az az olvasó benyomása, hogy ugyan a verstémák megindítók, s egyes szövegrészletek idézni valóan emlékezetesek, nem emlékezetesek azonban az egyes versek. A túlírásnak és a(z ön)szerkesztés hiányának nyomait alighanem minden kötetén – ahogyan számos más költői életművön is – végig lehetne zongorázni, most azonban szorítkozzunk csak az új kötet kiemelkedő(bb) szöveghelyeire. A találkozás című versben az „őrült szemembe / zöld epét hányt a nap” például izgalmas kép, ám a négyoldalas versben elveszik ez a sorpár, különösen mivel a költői hang sem egyenletes: az „»innét a mindzsádból / jöttem te luvnya«” direktségével és kicsit komikusan elavult szlengjével éppen a másik véglet az előző idézethez képest. Egy másik emlékezetes részlet a türelem elején olvasható: „ez nem eső / ez csak az angyalok nyála / dicséret után ha kirázzák a trombitát” – egyrészt, mert noha mindenekelőtt vallásos költészetről van szó, Röhrig mégsem idegenkedik a vallás(osság) egyes elemeit profanizálni, másrészt találó és eredeti a rézfúvóshangszerekben felgyűlő (szörcsögő) nyál esővé metaforizálása.
A harmadik említésre érdemes részlet a förgetegből származik: „»a fényt nézd« üvölt / »ne a színeket / a szín csak szennyeződés«”. Ez a szöveghely egészen érdekes kérdéseket vet fel, a kötet invokáció ciklusának versei ugyanis képzőművészeknek (többek között Szántó Piroskának, Henri Rousseau-nak, Egry Józsefnek) ajánlva, rájuk utalva s az ő formanyelvükkel, témáikkal párbeszédet folytatva íródtak. Alighanem ezekben a versekben derül ki, mennyire színes és mozgalmas Röhrig versnyelve; ennek egyik csúcspontja a hajnali mézespercek a balatonnal, ami azt is megmutatja, Röhrignek nemcsak a négysoros strófákban sorjázó balladás versbeszéd a műfaja, hanem ez a (néhol látomásos) tömörítő forma is jól áll neki – igaz, ez se hibátlan darab, a verszárlat egyszerre egyensúlyozik a képzavar és a giccs határán: „bő az ég a földre / tenger lesz belőle / sörényes hullámait elfekteti / majd állva hajt zöld ménesén a szél // kagylókkal ékes karikása dörren / lábujjon várja a zuhit a vetés / s míg lassan ereszti hatalmas kupoláját / egry borzecsetjével pont rálát / amint kifeszül tarkójától sarkáig / egy szivárvány pazar epilepsziája”. A fenti, a förgetegből vett idézet szintén Egryre utal, a vers zárlata így szól: „s ahogy ő az egét / úgy látom én egryt”. Egry József festészetében az expresszionista és a kubista vagy konstruktivista forma- és színkezelés jellemző, mindenekelőtt tehát avantgárd alkotóról van szó, ám a tájképein megjelenő, egymásba áttűnő, elmosódó égi-légköri fényjelenségek nemegyszer inkább impresszionisztikus hatást keltenek – és a festett fényben halványan megjelenő színek valóban sokszor maszatos szennyeződésnek tűnnek. Azért érdemes ezt megemlíteni, mert Röhrig versnyelvében is különböző poétikák keverednek (ne felejtsük, hogy az impresszionizmus nem az avantgárd izmusok egyike). Az ő lírai kísérlete is abban áll, hogy egy újabb szemlélet jegyében egy régi eszközkészlet darabjait használja – például amikor a szegénylegény József Attila hangját idézi, vagy amikor a gabi című ciklusban balladai történetekkel rajzol portrékat általában a társadalom perifériájára szorult vagy a tömegben elvesző, az isteni gondviselés jótéteményéből kihullott figurákról.
A fény kontra szín kérdése egyben ismeretelméleti-fizikai vagy ontológiai-metafizikai kérdés is. Legelőször is, mert a tiszta fény önmagában nem látható, a fény, amit bármikor látunk, már a légkör prizmáján megtört fény, a Röhrig-idézet szellemében tehát szennyezett. Megismerhető-e hát a szennyes színek tiszta eredete? Megismerhető-e a lényeg, aminek csak ócska utánzatát vagyunk képesek látni? Megismerhető-e a színekre tört, színekbe burkolózott igazi fény? S ugyane kérdéseknek egészen más a csengése, ha a tiszta fénnyel isteni hatalmat asszociálunk, ekképpen a színek szennyeződései az isten képére teremtett bűnös vagy bűnbeesett emberek volnának. Elérhető-e az isteni tisztaság? Részünk lehet-e az isteni jótéteményben?
Egészen döbbenetes, hogy Röhrig néhány sorában ennyi minden feszül, másutt (és sajnos többnyire) viszont inkább fecsegő, a fenti, fajsúlyos részletek mellett a többi csupán maradék. Ez ráadásul az életmű szintjén is elmondható róla, jóllehet, a korábbi akár 60-70 verset is tartalmazó kötetekhez képest Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit szigorúbb, fegyelmezettebb szerkesztésre vall, ami alighanem Szegő János szerkesztő érdeme is (noha valószínűleg szintén hozzájárul ehhez a képzethez a tömörség illúziójával a Magvető új, Időmérték névre keresztelt, zsebkönyv méretben kiállított verseskötet-sorozata).
A fentiekből kitűnhet, Röhrig új kötete ambivalens olvasmány. Teljesítménye ingadozó, és sok tekintetben nem azt nyújtja az olvasónak, amit más kortárs verseskötetektől megszokhatott. Ám ez utóbbi Röhrig erénye is, hiszen régi-új versmodora legalább annyira figyelemre méltó is, mint amennyire idegen. S tegyük hozzá azt is, hogy a reflektorfénybe került Röhrig Géza megnyilvánulásaiban, nyilatkozataiban reflektált, hiteles, a földön két lábbal álló gondolkodónak mutatkozik, olyan etikai alapállást képvisel, amivel – sokak érezhetik így – rokonszenvezni, azonosulni lehet. Ennek az etikának a fedezete pedig alighanem a verseiből olvasható ki a legjobban, hiszen szépírói munkássága a legkiterjedtebb. Szóval olvassunk Röhrig Gézát, ha tetszik, ha nem.
Röhrig Géza: Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit, Magvető, Budapest, 2016.
