A május öltözködéskulturális szempontból, már ha van ilyen, a legizgalmasabb hónap: emberek sokaságra viszi színre a ruházata által azt a kellemes zavarodottságot, amit a még éppen hátrahagyott tél, de a már közelítő nyár okoz. Ahogy a villamosmegállóban várakozom, nem tudok nem rácsodálkozni az egyik fiatal térd alá érő csizmáira és pufi kabátjára, míg nem sokkal messzebb pólóban, rövid, bő szoknyában és tornacipőben várakozik egy másik. Hamar előbújnak a lábszártetoválások is a térdnadrágoknak (és a tavaszi szőrtelenítésnek) köszönhetően. Hirtelen lesandítok a saját lábaimra, ma reggel nyári, pántos papucsban jöttem, s a vonaton nem győztem hálásan melegedni, de a visszaúton végre már kompatibilisnek érzem magam a hőmérséklettel. Ezek a szinte abszurdig erősödő egyidejű egyidejűtlenségek jelennek meg Édouard Manet Reggeli a szabadban című közismert festményén, amely számomra elsősorban valószerűtlensége miatt izgalmas. Adott két nő és két férfi, akik nem megvetendő módon, a címbe helyezett narráció szerint a városból kiszabadulva a természetben, de legalábbis egy parkban fogyasztják el reggelijüket. Racionális, éppen ezért nem helyénvaló a kérdés: milyen idő lehet a kép univerzumában, ha az egyik nőalak ruhátlanul néz a szemünkbe, a másik neglizsében áll a háttérben megcsillanó tóban, miközben a két férfi talpig felöltözve (értsd: cipő, kalap, kabát, sétapálca) hever a fűben? A válasz majdhogynem buta (ez csak egy kép és nem a kontinentális május zavarodott öltözködése), a kép története azonban messzebbre vezet az időjárás viszontagságaitól.
A Reggeli a szabadban kiállításán 1863-ban botrány tör ki, pedig Manet jó tanítványként folytatja a reneszánsz festészet nőábrázolási hagyományait. A Giorgionénak és Tizianónak egyaránt tulajdonított, 1509-ben keletkezett Pásztori koncert című festményen hasonló a figurák diszpozíciója: a korabeli divatnak megfelelően felöltözött két férfi és két ruhátlan nő csoportosul a képen, ám míg a reneszánsz festmény a költészet és a zene allegóriájaként hagyományozódik, addig a párizsi közönség prostituáltat kiált. A Pásztori koncert jelenetében a nőalakok a művészetek múzsáiként és az ideális, tiszta szépség alakjaiként értelmezhetők, Manet-nál azonban pusztán a hús gyönyörét viszik színre. Az eset jó példa lehet a 19. századi polgári társadalomban megerősödő prüdériára, illetve az antik mitológiai hátterű allegorikus jelentésadás eltűnésére a festészet 19. századi történetében, a 20. századra a kép végül egy kedélyes piknik ábrázolásává egyszerűsödik.
Mara McAfee Manet-interpretációja (1976) azonban egészen felforgatja ezt a már-már unalmas nyugalmat, ahogyan megfordítja a kép alaphelyzetét azáltal, hogy a meztelen nőalakok helyébe ruhátlan férfifigurákat helyez, a férfiak helyébe pedig a kor viseletébe öltözött nőket. Nem egyszerű paródiáról van szó, hiszen a helycsere, a szakállas férfi meztelensége és nyílt tekintete egyszeriben sutává és nevetségessé teszi a kép jól megszokott, eredeti rendjét. Így kerül hirtelen hangsúly arra a kiszolgáltatottságra és passzivitásra, amit a női test fedetlenségében jellemzően már észre sem veszünk.
A villamosmegálló heterogén öltözködéskultúrájából mindez persze nem feltétlenül vezethető le, mindazonáltal az apró zavarok a kulturális mátrixban hirtelen rácsodálkozásokra adnak lehetőséget.
