Útközben
Annyira boldogtalan voltam, hogy lementem a kocsmába.
A hatodik szilva után közeli barátságba keveredtem valami Sanyival, akivel hajnalban együtt hugyoztuk le a várost. Azt mondta, elkísér a tárgyalásra, de aztán a Clark Ádám téren bedőlt egy narancssárga bogyós bokor alá, én meg elindultam az éjjel-nappaliba, hogy vegyek még két sört. A Margit-hídnál jutott eszembe, hogy egyrészt nem erre lakom, másrészt tízre az ügyvédnél kell lennem, így hazaindultam fogat mosni, meg zoknit cserélni, gondoltam ez a Sanyi csak nem haragszik meg, ha mégsem jön velem.
A kapuban legalább húsz percig álltam, ki is bontottam az egyik sört, mert elfelejtettem a kódot. Marika néni engedett be, láttam rajta, hogy nem tetszem neki így reggel fél hétkor a kőbányaival a kezemben. Nekem meg az nem tetszik, hogy folyton húzza maga után azt a kurva kutyát meg a gurulós szatyrot. De a nézeteltéréseinket nem vitattuk meg, ő ment piacozni, én meg enyhén szédültem.
Reméltem, hogy a spájzban ott van még a tegnapelőtti vodka. Nem bírnám ki józanul a tárgyalást. Biztos voltam benne, hogy az Eta illatos lesz és szép, és magával cipeli az új barátját, aki fotós és sokkal jóképűbb, mint én valaha leszek. Belenéztem a tükörbe, vigyorogtam, tömtem magamba a mackósajtot.
Ültem a vécén, felhúzott gatyával, semmi értelme nem volt, megszagoltam a kék öblítőt, mert mosolygott rajta valami nő, gondoltam, ha ennyire mosolyog, tényleg friss tavasz szaga lehet ennek a szarnak.
Főztem egy kávét a második sör mellé, negyed kilenc múlt, beültem a kádba a vodkával. Elfogyott a habfürdő, úgyhogy addig dörzsöltem a szappant, amíg jónak nem láttam, majd kihúztam az egyik Bukowski-könyvet a halomból és bámultam ki a fejemből. Szörnyen üres és részeg voltam.
Arra ébredtem, hogy az Eta áll a csap mellett és néz.
– Szóval? Miért nem jöttél el?
Kimért volt, a sötétkék kiskosztüm félelmetessé tette, én meg pucéran, ázottan ültem a kihűlt vízben, egyáltalán nem fer. Arra gondoltam, hogy halottnak tettetem magam. Ez jó, ezen röhögnöm kell.
– Konkrétan mi olyan vicces? Válaszolnál végre?
Nyilvánvalóan nem mondhatom el neki, hogy már egy ideje nem szeretem, leszarom ezt az egészet, csak utálok kudarcot vallani. Erősen koncentrálok a samponos flakonra, hátha láthatatlanná válok. Jó taktikának tűnik, az elmúlt években sikeresen alkalmaztam, ha valami gond volt.
– Jézusom, Tomi, egyszer az életben, viselkednél felnőtt módjára?
Ez nem jött össze. Összegyűjtöm a szappanhabokat és a fejemre rakom. Nem nevet rajta, régen nevetett. Biztos arra gondol, hogy bezzeg a fotós nem csinál ilyet.
– Tökmindegy. A konyhaasztalon vannak a papírok. Írd alá őket, lehetőleg minél hamarabb, a Dávid megkérte a kezem.
Ki a faszom az a Dávid. Hideg a víz, jó lenne kiszállni belőle.
– Szedd össze magad, Tomi, nem élhetsz így örökké. A papírokat meg ne felejtsd el.
Úgy beszél hozzám, mintha gyengeelméjű lennék.
– Egy pillanatra legalább rám néznél? Felfogtad, amit mondok?
Nincs kedvem ránézni. Zavar, hogy már nem azt látom, amit két évvel ezelőtt. Hogy az jut eszembe róla, hogy nem sikerült. Vele se. Inkább lecsúszok a kád aljára.
Kopog a méregdrága tűsarkúja a kövön, megáll az ajtóban, visszafordul, nem, mégsem, elment.
Én meg itt maradtam, habos fejjel, a kihűlt vízben, Bukowskival.
Felöltöztem, a csapot nyitogattam, de már megint valami elromlott, mert csak az a fosbarna lé folyt ki belőle. Picsába. Anyámnak igaza volt. Mindig azt mondta: egyszer elveszítesz mindent, ha így folytatod. Akkor nem értettem miért mondja, sörrel a kezében, az ajtónak dőlve, vörös arccal. Egyedül halt meg, egy kocsma mögött feküdt két napja, mikor megtalálták.
Etát nem láttam 3 hete. Akkor hagyta ott azt a csomó papírt az asztalomon. Sanyit másnap láttam, a Clark Ádám téren mászott ki egy narancssárga bogyós bokor alól. Semmi nem változott, a buszok még mindig kékek, a vakok intézeténél az aluljáró még mindig tele van firkálva, az a kevés pénz még mindig hamar elfogy, a vodka még gyorsabban, csak most már hivatalosan is egyedül vagyok. Eta arca kezd elhomályosodni az emlékezetemben. Innom kéne, talán hónapok óta most érzem magam a legjózanabbnak, most, hogy Eta arcát próbálom magam elé képzelni. Kora ellenére mindig selymes volt a bőre, még a töménytelen dohányzás se tett vele semmit, érinthetetlen lett a fejemben. Glóriát is képzeltem neki, meg szárnyakat, és azt, hogy mosolyog, nevet a viccemen. Innom kell.
Belenéztem a pénztárcámba, de persze üres. 18-a van, persze, hogy üres. Mit tudnék eladni? Nincs már óra a kezemen, nincs tévé, nincs aranykereszt, nincs semmi. Kutatok, hogy mi volt, hogy hová ment minden. Kihugyoztam. Anyám hagyott rám pár porcelánt, egy kutyát, két macskát és egy szarvast. Mindegyiket utáltam, kivéve a szarvast, azt valamiért szépnek találtam, annak ellenére, hogy egyszer kicsúszott a kezemből és letört az egyik agancsa. A szarvast biztos nem adtam el. Azt nem adhattam el. Biztos Etánál maradt, mikor eljöttem már csak egy sporttáskányi ruhám volt, semmi más. Meg a szarvas, de azt nem hoztam el. Keresem az Eta számát, biztos rajta van valamelyik papíron. Nincs. Csak a címe. Elindulok. A buszon végig Eta ül mellettem, persze nem igazából, csak odaképzelem, az is valami. Fehér, japán virágos ruha van rajta, tegnap turkálhatta, és hófehér a bőre, gyönyörű, nem szól, csak mosolyog, kezében a porcelán szarvas, újságpapírba tekerve, meglévő agancsa kilóg. A Kosztolányinál kell leszállni, meg kell kerülni a Feneketlen tavat és ott lesz a ház. Eta jön mellettem és mutatja az utat. Tipeg. Piros magas sarkúja kopog a macskakövön, csípője kecsesen ringatózik, ez a tipegés bármikor átválthatna valami latin táncba, különösebb megszakítás nélkül. Megjöttünk. Becsöngetek. Csöng.
– Halló!
– Szia Eta! Tomi vagyok, felmehetek?
– Miért?
– A szarvasért.
– Mi?!
– Anyám porcelánszarvasáért.
– Gyere.
Berregés. Benn vagyok. Ötödik emelet. Nincs lift. Eta az ajtó előtt vár. Pecsétes melegítőben, az ujjai és a fogai sárgák, haja összevissza áll, nincs glória, nincsenek szárnyak. Kezében ott a porcelán szarvas, újságpapírba tekerve, meglévő agancsa kilóg. Kiveszem a kezéből.
– Köszönöm. Szia.
Nem bírok ránézni. Soha többet. A szarvast kicsomagolom út közben, egyáltalán nem is olyan, mint amilyenre emlékeztem. Hazafelé eladom, és veszek belőle, egy Jägermeistert. De jól fog esni, a hideg kádban. Kibontom, de nem tudom meginni. Nem megy. Visszacsavarom a kupakot, és felrakom a polcra. Ezt nem hugyozom ki.
Kiemelt kép: Viktor Oliva: The Absinthe Drinker
