Tárkony és az ébredés
Tárkony, a nemköltő költő a hideg konyhában gubbasztott, és nagyon sajnálta magát. Olyannyira sajnálta, hogy még nyafogni sem volt kedve. Igaz, nem tudta, miért is kellene nyafognia, csak érezte, hogy valamiért nagyon, de nagyon-nagyon.
Ásítva számba vette hát a tragikus lehetőségeket.
Első tragikusság: reggel van.
Második, egyben a legfőbb tragikusság: nem jutott eszébe a legfőbb tragikusság.
A reggeli kávéja nélkül képtelen volt gondolkodni. Még az asztaltól sem tudott fölállni, pedig egész éjjel ott aludt, hogy kéznél legyen a kávéfőző. Az első tragikusságban viszont nem talált semmi szokatlant: minden reggel borzasztóan rosszul esett neki, hogy föl kellett kelnie.
Még horkolt a lelke. Meg az agya. Meg mindene. Még a kisujja is. Sőt, a kisujjkörme alatt lévő piszok is.
Bekapcsolta Szörnyet, az ócska kávéfőzőt, aki olyan hangos csörömpöléssel köszöntötte, hogy beleremegett az ablak.
– Egy presszó lesz, de gyorsan – mondta sírós hangon Tárkony.
– Brrr! Egész véletlenül nem akartál még valamit mondani? – mordult föl Szörny.
– Ja, dehogynem, legyen mindjárt egy dupla! Nem is, inkább egy dupla-dupla! Tudod, ma különösen rossz napom van. Egyenesen tragikus, csak még nem jöttem rá, hogy miért…
– Brrr! Először is: jó reggelt! Másodszor meg: kérek szépen! – szakította félbe Szörny a szokásos reggeli siránkozást.
– Mi, izé, mit kérsz szépen?
– Én ugyan semmit, te viszont egy kávét!
– Igen, igen, na, pont azt kértem!
– De nem kértél.
– Dehogynem, most mondtam, hogy.
– De nem mondtad, hogy kérek, te nyavalyás fűzfapoéta! – dörögte Szörny.
– Jóvanjóvan, jóreggeltéskérekszépen – hadarta egy szuszra Tárkony.
– Na, így már mindjárt jobb. De így se kapsz semmit, mert kifogyott belőlem a víz – vigyorgott Szörny.
– Jaj – jajdult föl fájdalmasan Tárkony, szóval lefekvés előtt elfelejtette a vizet.
Ördögi kör! Kávé nélkül képtelen fölállni és vizet tölteni Szörnybe, hogy az kávét főzzön neki, hogy ő fölálljon és vizet töltsön belé, hogy…
…hogy is van ez? Teljesen összezavarodott.
Mindegy is, az az egy biztos, ha most nem kap kávét, nem tud fölállni az asztaltól. Ha nem tud fölállni az asztaltól, akkor nem tud elmenni Csücsökhöz, pedig halálosan megígérte neki.
Ennek az otromba Szörnynek is pont most kellett cserbenhagynia őt! Kár volt megvenni Hentes Kopasztól, a világhírű kétjobblábas balhátvédtől.
Tárkony nagyon utálta a kávét, de nagyon szeretett találkozni Csücsökkel. Mert az egész földkerekségen vele tudott a legeslegjobban unatkozni. Vagyis szeretett volna, de sajnos néha megszállta őt az ihlet, amitől mindig rettenetes álomkórba zuhant.
Egyedül még unatkozni is sokkal, de sokkal unalmasabb. Miközben Tárkony napokig, hetekig, hónapokig otthon hortyogott ihletett állapotban, szegény Csücsök végtelenül szomorúvá unatkozta magát.
Ezért aztán, amikor végre jól kialudta a költészetet, Tárkony megesküdött Csücsöknek, hogy soha, de soha többet nem hagyja őt cserben. Hogy egyszer és mindenkorra megváltozik, legalábbis megveszi Hentes Kopasz kávéfőzőjét. Szörny pedig olyan erős kávét főzött, hogy attól még a legerősebb ihlet idején sem aludt vissza.
De jaj, ha reggelre kifogyott belőle a víz, akkor vége volt mindennek.
– Ó, Csücsök – sóhajtott Tárkony a hideg konyhában, és újraértékelte a tragikusságokat.
Első és legeslegfőbb tragikusság: Csücsök!
Ha ma is cserben hagyja őt, soha többet nem fog szóba állni vele.
– Sírva könyörgök, Szörny, tölts magadba vizet, és főzz nekem egy akármilyen kávét!
– Hahó, te nyámnyila rímbetyár! Én csak egy kávéfőző vagyok! Se kezem, se lábam, hogy a túróba tudnék vizet tölteni magamba?
Tárkonynak most már rendesen megjött a kedve a nyafogáshoz.
– Jaj, jaj, jaj, mégis csak egy nyavalyás, semmirekellő, aluszékony nemköltő költő vagyok – pofozta magát, hogy még véletlenül se aludjon vissza.
De sajnos a költészetnek nem lehet ellenállni.
Hiába pofozta, csipkedte, böködte magát. Hiába húzkodta a szemhéjait. Hiába verte a fejét az asztalba, képtelen volt ébren maradni.
Rábukott a zsíros deszkára, és már hortyogott is boldogan tovább.
