A méltán ünnepelt, zsigerekig ható A vadászat után Thomas Vinterberg új munkával jelentkezett. A kortárs dán filmművészet meghatározó alkotója az eddigiekhez hűen ismételten a családtörténetek felé fordul, sajnos ezúttal kevésbé meggyőzően. Holott van itt minden: felnőtté válás, életközépi válság és gyászmunka is.
Sőt, már önmagában a problémafelvetés is sokat ígér: adott a hetvenes évekbeli Dánia és egy megörökölt, hatalmas családi ház; ide költözik be a középkorú házaspár és kamaszodó lányuk. Annáék is érzik, hogy a tér nagyságából adódóan hármójuknak szinte belakhatatlan; hamar lakótársakat toboroznak maguk mellé, felvéve a harcot az elmagányosodás (és persze a hatalmas közüzemi számlák) ellen. Rövid időn belül fura figurák, családi barátok és ismeretlen emberek népesítik be a vásznat: többek között megérkezik a részeges Ole, egy szívbeteg kisfiú és a túlérzékeny, sírós Allon. Alig fél órája tart a film, és már le is van tudva a csapatépítés – különös, ám formálatlan tagok sorakoznak. Nem volna ez baj, ha nem a közöttük lévő dinamikára alapozna a folytatás. Ne legyenek illúzióink: a legfrissebb Vinterberg-mű gyakorlatilag mindenről beszél, de mintha a címül választott fő téma alapos körbejárásáról és a csoport működtetéséről megfeledkezne. Bizony nem könnyíti a saját dolgát: dacára a népes színészgárdának, fontos információkat a főszereplőkről sem ismerünk meg, nemhogy a háttérből néha-néha előbukkanó, néhány vonással megrajzolt karakterekről.
Persze néhol tanúi lehetünk, amint a korosodó felnőttek pucéran fürdőzni mennek a tóhoz, megidézve ezzel az elmúlt ifjúságot, vagy esténként közösen piálgatnak, szavaznak a társaságot illető komolyabb kérdésekről, eközben egy-egy tessék-lássék mondatot váltanak egymással; de a kommuna ezúttal inkább csak egy szó, aminek a szabályait vagy működésmódját illetően magára van hagyva a néző. Ez pedig különösen azért lesz nagy probléma, mert – mint szó volt róla – Vinterberg a film fő konfliktusát (amelynek kiindulópontja, hogy Annát megcsalja a férje) épp arra a kérdésre alapozza, miként lehet meghúzni egy demokratikus közösségben az egyén és a szűkebb környezet között húzódó határokat. A megcsalt feleség, a kommunaélet lelkes pártolója ugyanis úgy dönt, szeretné befogadni férje, Erik új szerelmét is a közösségbe; sajnálatosan későn érkezünk el ehhez a részhez, és a súlyos döntés okát csak találgathatjuk.
Akárhogy is, a hősnő fenti választásával még így is számos meghökkentő és elgondolkodtató szituációt eredményezhetne; sajnos ezt illetően visszafogott marad Vinterberg: a történet további alakulása során nem csapja le a maga által feldobott labdákat, ehelyett széttartó epizódokban gondolkodik, elaprózva a feszültséget és a drámát. Így lesz a Kommuna kicsit egy házasság kudarcának és a szülők között ragadt kamaszlány felnőtté válásának a története – és nyomokban a dániai hippimozgalmakra irányuló kritika is. Talán nem fair e lájtosan csordogáló (melo)dráma esetében a rendezői életmű súlyosabb állomásaira jellemző intenzitást számon kérni; de mindenképpen hiányzik az a fajta fókuszáltság és letaglózó erő, amely a Születésnap vagy A vadászat sajátja volt.
Mindemellett azért van annyira erős a Vinterberg mögött működő csapat, hogy még ezzel az inkoherenciával együtt is egy többé-kevésbé, de mégiscsak működő végeredményt produkáljanak. Legelőször is Trine Dyrholm színészi alakításáról kell megemlékeznünk: játéka szándékoltan visszafogott eszköztárral dolgozik, ám mégis képes olyan tragikus hőst megjeleníteni, aki láthatóan szinte bármelyik pillanatban felrobbanhat a benne dúló feszültségektől. Dyrholm többek között Berlinből is elhozta a legjobb színésznőnek járó elismerést – megérdemelten. Ez most az ő filmje, még úgy is, hogy a nézőpontok gyakori váltakoztatása okán aligha lehet szó ténylegesen középpontban álló alakokról, és közülük is egyedül Anna esetében beszélhetünk következetesen végigvitt karakterfejlődésről.
Érezni azt is, hogy a Kommuna helyenként megpróbálja felhívni a figyelmet kimunkált részleteire: a fő konfliktusforrásból fakadóan izgalmas belegondolni, hogy egy ilyen, látszólag ízig-vérig demokratikus kisközösségben vajon hol húzhatóak meg a magánszféra határai, vagy hogy meddig képesek a csoport tagjai egymás bogarasságait tolerálni – minderre pár pillanat erejéig óvatosan utal is a mozi. Szintén világos, hogy Vinterberg a szűkebb családi környezet vizsgálatába is belekap, azt kutatva, hogy egy elhibázott házasság miféle következményekkel járhat a gyerekekre nézve. Itt érdemes megemlékezni arról a jelenetről, amikor Freja rájön, hogy apja megcsalja az anyját: az a néhány perc igazán megvillant valamit a zseniből. Okos döntés volt egyébként Dyrholm és Reingaard castingolása: szinte hasonmásai egymásnak, s ezzel (bár érintőlegesen, de) teret biztosítanak az öregedés és a hiúság összefonódásának átgondolására is.
Muníció tehát bőven lett volna a kommunai élet megfestésében; ezért különösen kár, hogy nosztalgia szintjén megragadó, ellaposodni hajlamos hangulatjelentés lett belőle. Nem rossz a végeredmény így sem, bár távol áll Vinterberg és a dán filmművészet sokat emlegetett, kultikus műveitől.
A kommuna (Kollektivet), 2016. Rendezte: Thomas Vinterberg. Írta: Tobias Lindhol és Thomas Vinterberg. Szereplők: Ulrich Thomsen, Trine Dyrholm, Helene Reingaard Neumann, Martha Sofie Wallstrøm Hansen, Lars Ranthe. Forgalmazza: Vertigo Média.
