Itt már csak szokásból könnyes az ember szeme, hiszen régóta nem lehet bent dohányozni. Ki kellene menni az ajtó elé vagy a vécébe, amit meg is tesznek egyszer-kétszer, de aztán nem fog jólesni senkinek, meg vinni kellene a poharat is, mert ha otthagyod, akkor megisszák, beleköpnek, és hiába, hogy nem tudsz róla, az ilyen dolgok fájnak a legjobban. A vécében nem tudod hová tenni az italod, sárga a csempe az odaszáradt húgytól, a csapon takony és valami barnás lé, kint meg kénytelen vagy fogni, mert nem fér a párkányra a csikkekkel teli muskátlis ládáktól. Ezért az itteniek inkább csak ülnek, és ha már nagyon rágyújtanánk, akkor dobolnak egy kicsit a lábukkal, majd bámulják tovább a poharukon maradt rúzsfoltokat.
Nagy részük elvált. Jóval azelőtt kezdtek inni, de aztán ráfogták a válásra, meg a volt feleségükre, hogy elvitt minden használható dolgot, még a házat is, nekem meg maradt az anyám lakása, aki nem hagy békén, már megint hogy nézel ki, kérdezné, ha még azelőtt mennék haza, hogy elalszik, de most sem fogok aludni tőle, mert úgy horkol, mintha parancsra tenné, így nem lehet élni, negyvenéves férfi nem feküdhet az anyja mellett! Persze van, aki később kezdte. Ők nem szoktak mondani ilyeneket, bár néha kicsúszik a szájukon, hogy kurva, de úgy, mint amikor elfeledkezik magáról imádkozás közben az ember. A legcsendesebbek nem tudják mire fogni, ezért ha kérdezi is őket valaki, csak szótlanul ülnek. A pultos is csak pletykák alapján mondja, hogy ennek a lányát ölték meg, annak meg fogyatékos a kisfia, ő az agyvérzéses feleségét gondozza, ő meg nem csinál semmit, vidékről költöztek be, állítólag pálinkás kenyeret dugtak a szájába kiskorában, mert folyton csak ordított, azért ilyen most. A zenegép körül sündörgő alakokról még ennyit sem tudni, elénekelnek néhány sort az Utolsó cigarettából, ugrálnak egy kicsit, aztán kifelé menet belerúgnak egy asztalba, és úgy tesznek, mintha direkt lett volna. Mindig más néven mutatkoznak be a pultnál, szívatják a csapost, kisfröccsöt rendelnek, és azt mondják, hogy ők nagyot kértek. Nem vegyülnek el a gubbasztók között, néha meglökik őket, véletlen volt, emelik fel a kezüket, és várják, hogy valamelyik beszóljon nekik. De nem alakul ki szóváltás közöttük, csak a szájak sarka remeg, pár feszült másodperc után továbbhaladnak a piszkálódók, beraknak egy számot, aztán megrendelnek még egy fröccsöt, és mikor a pultos a szódát engedi a borba, akkor kiszaladnak az ajtón.
A többiek zárásig maradnak. Azt hinné az ember, hogy ébren vannak, de némelyiket szabályosan fel kell pofozni, nyitott szemmel aludt el, még a keze sem csusszant lejjebb az asztalon. De hamar magukhoz térnek, hirtelen úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy hol vannak, végigrebben tekintetük a telivésett faasztalok ragadós lapjain, meg azokon, akiket a pultos még nem keltett fel, aztán röhögni kezdenek, ujjal mutogatnak a hozzájuk hasonlókra, hogy nézd már meg, én sem vagyok szent, de hát ez, ez hogy néz ki? Pislognak még egy párat, megtapogatják a zsebeiket, aztán kifelé indulnak, és egy szokássá lett mozdulattal kitörlik a szemükből a könnyeket.