Ha a Gutenberg-galaxis az európai humánum egyik letéteményeseként értelmezhető, akkor a Gutenberg utáni galaxis a poszthumánum elveszett fundamentumaként – noha más médiumokon keresztül, de – továbbra is ezt az eszményt élteti.
Az amerikai származású Dan Simmons rendkívül sokoldalú és tehetséges író. Volt már krimi, horror, alternatív történelmi regény, fantasy, disztópia és űropera szerzője is. Utóbbi műfajhoz sorolhatóak az Agave Kiadónál eddig megjelent kötetei (de korábban a Cherubionnál és a Delta Visionnél is jöttek ki regényei), amelyeket a Hyperioni énekek (Hyperion, Hyperion bukása, Endymion, Endymion felemelkedése) néven lehet ismerni. Az Íliont műfaji szempontból a science fictionhöz sorolhatjuk, a könyv az Ílion-duológia első része, a befejező részre pedig 2017-ig várni kell még.
Simmons jószerével mindenfajta külső műfaji dekórumhoz való igazodás nélkül alkotja újra a majdnem csak egy könyvre szóló, sajátos stilisztikai formajegyeinek halmazát, amiben mind a szépirodalom, mind pedig a zsánerirodalom jellegzetességei helyet kapnak. Az előbbire jellemző nyelvi igényességgel mesél, és mindenképpen történetorientált marad, ami inkább az utóbbi jellemzője. Ezek mellett az egyik sarkalatos és visszatérő eleme regényeinek az olvasónak a – Gutenberg-galaxis panteonjából származó – klasszikus szövegek újraértelmezésére és/vagy újraolvasására késztetése.
Simmons nem először nyúl a nyugati világ szépirodalmi terméséhez és kultúrkincséhez. Lefölözi az általa fontosnak tartott részeket és újraírja, új kontextusba helyezi azokat. Az Ílionnál a Homérosz által megénekelt Iliászra ad új köntöst. Ennek a fő narratív szál mellett Vladimir Nabokov Adája, Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában regényfolyama, William Shakespeare A vihar című drámája és szonettjei is integráns részei a szövegnek. Az író ebből a hatalmas anyagból gyúrja össze a duológia első felét, mely meglátásom szerint a Gutenberg-galaxist tematizálja a lehető legkülönfélébb módokon. Olvasatomban a marsi történet intrikával átszőtt, oralitásra támaszkodó kultúrája és tudása össze nem illőséget eredményez a posztapokaliptikus Földön játszódó eseményekkel, ahol az elveszett írott és oralitásban megőrzött tudást akarják visszaszerezni az itteni szereplők. Előbbi a Gutenberg-galaxis részeként és újraírójaként értelmezhető, utóbbi magát a kultúrterméket, ideát keresi. Az űrben utazó, majd a Marsra érkező, idegen civilizációbeli moravecek – a legkevésbé emberi lények – lesznek azok, akik birtokolják a Gutenberg-galaxist: adatbázisaikban megtalálható, abból letölthető, használható, így beszélnek és vitáznak róla. Velük kérdőjeleződik meg a galaxis humanista minősége.
Az első szálban megfigyelőként vehetünk részt a Marsra helyezett ókori Trója ostromának rekonstrukciójában. A háborúnak otthont adó terraformált vörös bolygón két, az Iliászból ismert, emberszerűnek tekinthető népcsoport csap össze a nanotechnológiával felvértezett hellén istenek figyelő tekintete előtt. A mindentudó narrátor egy feltámasztott, 20. századi filoszt, Thomas Hockenberryt követi nyomon, aki a „szkholiaszták, Homérosz kommentátorainak, az Illiász kutatóinak” (12.) csoportjába tartozik. Az újjáélesztettnek azonban hamarosan fel kell adnia passzív szemlélődő és tudósító pozícióját és aktív résztvevővé kell válnia. Az újramesélés aktusával kiemeli a Gutenberg-galaxisból az Iliászt, átkomponálja a kanonizált szöveget, és apokriffá teszi.
A második rész a távoli jövőben a Földön játszódik. Az ódivatú emberek (Daeman, Harman, Ada és Hanah) életét keményen megregulázó poszthumánok már a múlt ködébe vesznek, de szokásjogszerűen fennmaradt törvényeik továbbra is meghatározzák a mindennapi életet. A megmaradt humán faj egyedei (melynek számát egymillió főben határozták meg és százéves korukig élhetnek) faxkapuk segítségével utaznak egyik helyről a másikra, a „rejtélyes kétlábú teremtmények, felerészt szolgák, felerészt házőrzők” (668.), a vojnixok vigyáznak rájuk, valamint a szervitor nevű szolgálók látják el a ház körüli teendőket. Daeman, Harman és Ada megunja ezt az utazásra, szórakozásra és szexre beszűkült életet, és elkezd a történtek után kutatni. Ezek a zöldfülű kalandozók a Gutenberg-galaxis által közvetített tudás és az európai kultúrát definiáló ontológiai alapok hozzáférhetetlensége miatt indulnak útjukra Shakespeare A vihar című drámájának újraírt és újraértelmezett terében.
A harmadik szál a korábbinál több elemet sorakoztat fel a sci-fi eszköztárából: az idegen civilizációból érkező moravecek küldetését követhetjük nyomon. Expedíciójuk célja kettős: egyfelől fel kell kutatniuk a poszthumánok nyomát a naprendszer belső részén, másfelől ki kell, hogy derítsék, mi az oka az eddig kihaltnak tartott Marson támadt váratlan életszerű aktivitásnak. A négy moravecet számláló különítményből a leginkább humán/humanista gondolatvilággal bíró tagokra, Mahnmutra és az iói, óriási tarisznyarákra emlékeztető Orphura helyeződik a hangsúly. Kettejük barátsága példázza az emberi viselkedést és gondoskodást. Eszmecseréjük Shakespeare szonettjei és Proust Az eltűnt idő nyomában regényciklusa körül forog. Ez az a pont, ahol az író felveti a Gutenberg-galaxis metaforáján keresztül az olvasónak a kérdést: mi teszi az emberiséget azzá, ami; illetőleg, lehetséges-e a humánum megőrzése emberek nélkül.
Az író nemcsak továbbgondolja a Gutenberg-galaxis fogalmát, hanem a kiválasztott három szempont segítségével egy nagyszabású és nagyszerű történetet mesél el, csatasorba állítva a populáris kultúrát, a folklórt és a mítoszokat. Az egyes narratív szálakon felbukkanó szereplők kisebb vagy nagyobb mértékben vannak hatással a science fictionbe ágyazott Iliászra. S ha már eposz, Simmons remekül dolgozza át prózaszöveggé a vak költő munkájának grandiózusságát és megszólalási módját. Az eposzi kellékek teljesen más színezetet kapnak az új kontextusban. Ezzel egyidejűleg azonban temérdek kérdés megválaszolatlan marad, ezekre feltehetőleg a következő regényben kaphatunk majd választ.
Dan Simmons: Ílion, fordította Huszár András, Agave Kiadó, Budapest, 2015.
