Akik kézbe vették a MODEM legújabb kiállításának meghívóját, érzékelhették, hogy némi félreértésre adhatott okot az a fogalmi elhajlás, mely szerint a természetművészet a párhuzamos angol szövegben land artként, vagyis tájművészetként jelent meg. Mindez azt jelzi, hogy a természetművészet, vagyis a nature art még meglehetősen fiatal törekvés a kortárs magyar művészetben, ezért sokszor előfordul, hogy az elődjének tekinthető tájművészettel azonosítják. Hogy némileg mégis különválasszuk a két rokon felfogást, el kell mondanom a következőket…
A történetírás a hatvanas évek végétől jegyzi a land artot, vagyis a tájművészetet. Az irányzat fogalomkörébe alapvetően azokat a szobrászati kiterjesztéseket sorolják, amelyek a természeti környezetet és annak anyagait tekintik a művészeti tevékenység helyének és materiális összetevőjének. Úgymint azokat a kiállítótermekből kiszakított és szabad ég alá helyezett installációkat és környezeti munkákat, amelyek alkotó részüknek tekintik a tájban, a természetben található szerves és szervetlen formákat. A tájművészeti alkotások általában a széles közönség számára megközelíthetetlen terepen készülnek, így az alkotón és a fotográfuson kívül szinte nincs más élő szemtanújuk. Számos ilyen munka csak a dokumentumokból ismert, és olyanként került be a művészettörténeti folyamatokba, hiszen a természet anyagai nem örök érvényűek. Évek, évtizedek múltán az ilyen jellegű munkákkal általában végez az enyészet, avagy az öntörvényű természet átalakítja őket a maga képére, visszavéve saját életterét.
Mindezt csupán a művészettörténet 20. századi időszakára vonatkoztatva mondhatjuk el, hiszen a tájművészeti alkotások sokkal régebbi múltra vezethetők vissza. Azokra az időkre tudniillik, amikor a művészetnek mint kanonikus rendszernek még az ötlete sem merült fel. Sokan vélik úgy, hogy a land art legkorábbi előképei a dél-amerikai indiánok kultúrájában jelentek meg. Ilyenek például az ősi nazca kultúra hátrahagyott geoglifái, amelyek a talajban rögzített tíz kilométeres egyenesekből, másutt állatok rajzolatából állnak, és méretüknél fogva csak légi felvételek által tekinthetők át. A mitologikus kisugárzású, bizonytalan rendeltetésű vonalhálózati rendszer ihlette az amerikai tájművészek első nagy nemzedékét, melynek tagjai a korabeli technológia eszközeit felhasználva nagy mennyiségű földet és követ mozgattak meg munkáikban, demonstrálva a nyugati civilizáció lehetetlent nem ismerő létfilozófiáját. A kezdeti tájművészeti alkotások valóban monumentálisak voltak, de úgy tűnik, hogy napjaink tájművészeti felfogását szerencsére nem a nyugati kultúrkör megalomániás szemlélete hatja át, hanem a sokkal átszellemültebb távol-keleti természetművészeté.
Bizonyos fokú tájszemlélet ugyan megfigyelhető már a hatvanas évek végének magyar művészetében is, de önálló irányzatként eléggé későn jelentkezik. Eleinte sokan csak háttérként, kulisszaként használják a tájat a már meglevő szobraikhoz, objektjeikhez, esetleg akcióikhoz, s annak a tudatosítása, hogy az alkotók a természet anyagaival dolgozzanak, őt magát tekintsék témának, igazából a nyolcvanas-kilencvenes évektől figyelhető meg erőteljesebben. Az intézményi hátteret eleinte nélkülöző törekvésekben 1998-ban következik be kedvező fordulat, amikor az itt is kiállító Stark István képzőművész létrehozza Tolcsván az első hazai land art művésztelepet. Olyan művészeket szervez maga köré, akiknek a munkásságában a tájművészeti tevékenység nem csak hasznos és szórakoztató nyári időtöltés, hanem emberi-alkotói habitust építő céltudatos műveletsor. A tolcsvai telep elsősorban a tájművészetnek azt az ágát fejleszti és erősíti a mai napig, amelynek immár nem a táj látványába történő esztétikai beavatkozás az elsődleges célja. A munkák a természet és az ember elválaszthatatlan kapcsolatának az ápolásáról, illetve a természet ősi tiszteletét érintő folyamatosság fenntartásának a szükségességéről szólnak.
Ennél a felismerésnél, ezen a ponton érkezünk el a Velencei-tóhoz, ahol 2006 óta működik Péter Ágnes vezetésével a Nemzetközi Velencei-tavi Symposion, amely immár elkötelezetten, hithűen helyezi zászlajára a természetművészet, vagyis a nature art korszerű szemléletét a víz által meghatározott miliőben. A munkálkodás részben a nyilvánosság számára nyitott tóparton, részben pedig az egyik elzárt szigeten folyik. A fő elv, hogy senki sem alkalmazhat természetidegen anyagokat, sem olyan technológiai eszközt, amely természetrombolásra is felhasználható. Nem a természet megbolygatása a cél némi esztétikai élményért cserébe. Kimondatlanul is létezik egy erkölcsi és szakmai határ, melyet nem lehet túllépni, és amely megadja a természetnek azt a lehetőséget, hogy a művészek elvonultával rövid időn belül visszaállítsa magát eredeti állapotába. A munkák javarészt csak addig léteznek, amíg le nem dokumentálják őket. Ennek a gazdag termésnek a foglalatát képezi a 2013-ban megjelent Naphimnusz című impozáns kötet, betekintést adva a Velencén született alkotások legjavába.
A természetművészet nagyon közel áll az általános ökológiai felfogáshoz, amennyiben a természet anyagain kívül általában nem alkalmaz semmilyen mesterséges elemet, nem bontja meg a természet állagát, tiszteletben tartva annak ősi tisztaságát. A velencei nemzetközi művésztelep, amely a táj- és természetművészet programját párhuzamosan valósítja meg, ezt az elvet tekinti saját hiszekegyének. Fontos azonban az is, hogy nem a közönségtől elszigetelten tevékenykedik. A hely rekreációs jellegéből kiindulva minden esetben bevonja munkájába a helyi embereket, főleg a fiatalokat, akik különféle kísérőprogramokban vesznek részt, közvetlen tanúiként annak, hogyan jönnek létre olyan alkotások, melyeknek meglétéről a tanintézetek falai között csak a hivatalos programon kívül szerezhetnek tudomást. Ennek értelmében jelen kiállítás hírmondó értékű. Egy olyan művészeti irányzattal szembesíti a helyi közönséget, amely humánus eszközökkel nyúl a természethez ama cél érdekében, hogy esztétikai eredményekhez jusson egy olyan nyelvi kontextusban, amely úgymond istentől adatott.
A Természetművészet – Kiterjesztett valóság – 10 éves a Nemzetközi Velencei-tavi Symposion című kiállítás a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban látható 2016. június 17. és július 17. között. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)
A fotókat Áfra János készítette.
