Mikor a film előtt lement a Függetlenség napja 2 előzetese, és a Gonosz Idegenek rádobták Dubait Londonra, miközben a nagy öreg Jeff Goldblum felváltva vágott nagyon aggódó fejet a poszterfiúnak szánt Liam Hemsworth-szel, azon gondolkoztam, hogy ejha, hát ez megint a pátosz és a látvány mindent elsöprő kombója lesz, és vajon érdekel-e ez engem. Ekkor még nem tudtam, hogy alig két perc múlva pontosan azt kapom, amit Roland Emmerich legújabb megalomániájának a trailere ígért.
Az X-Men-franchise legelső új filmje, az X-Men: Elsők valami olyasmiért, hogy bemutassák a harmadik részre kifulladt sorozat előzményeit: Hogyan lett Erikből Magneto, miként ismerkedett meg Xavier-vel, hogyan hozták együtt össze az X-Ment, és végül mi történt, ami halálos ellenséggé tette őket. Ehhez sikerült is megszerezni két húzónévnek Michael Fassbendert és James McAvoy-t, a filmet pedig a kritikusok és a nézők is nagyon rendben találták. Annyira, hogy a Fox kapcsolt, és fél szemmel a Bosszúállók sikerét figyelve (mely a Marvel bevételét gyarapítja) gyorsan el is kezdte felépíteni a saját filmes univerzumát. A probléma ott kezdődött, hogy hogyan lehet súlyt adni a dolgoknak, ha az első három X-Men-film már adott, mint fix végpont, ahova az előzményeknek ki kell futniuk. Mi sem egyszerűbb: időutazással. A második rész, Az eljövendő múlt napjai már erőteljesen megbolygatta az idővonalat, így a sorozat abba a paradox helyzetbe került, hogy előzmény is meg nem is: a jövő kicsit megváltozott, például nem ölnek le mindenkit gyilkos szuperrobotok, ugyanakkor a film zárása megint bemutat egy jövőt, amihez igazodnia kéne a következő előzményfilmeknek (kezd bonyolódni, de maradjatok velem).
A koncepció legnagyobb gondja az volt, hogy az Elsőket már úgy zárták le, hogy egyenesen beköthető legyen az eredeti trilógiához, ezért a második részre mindenből vissza kellett táncolni, amit az elért: Az elsők végén Magneto rossz lett, lelépett a nővel és elkezdett fondorlatoskodni az ikonikus sisakja védelmében, X professzor meg jó lett és megnyitotta az iskoláját, plusz le is bénult, jöhet a kerekesszék meg a tanítás. Minden szépen belesimult az eredeti filmekbe. Ehhez képest röpke fél óra után ott voltunk megint, hogy Erik csak jót akar rossz eszközökkel, de alapvetően szeretjük, cserébe elszórta valahol Mystique-et meg a sisakját is, miközben Xavier tud járni, a csodaszernek köszönhetően csak a képességei vesztek el, a sulit meg bezárta, mert éppen súlyosan szomorú valami miatt. Rövid pacsizás után pedig megint a legjobb haverok ők ketten. A film persze óvatosan – mert itt már érezték, hogy lesz még tovább is –, de pontosan ugyanott zárul, ahol az első rész. Mystique kivételével (aki ezúttal csak simán lelépett) bemásolhatnám ide az alig pár sorral feljebb leírt mondatot Az elsők lezárásáról.
Kell-e mondanom, hol veszi fel a fonalat az Apokalipszis? Gondoljunk a második részre, és öntsük nyakon egy nagy adag sziruppal és a nyolcvanas évekkel. A történet szerint 1984-ben, tíz évvel az előző film eseményei után járunk (mondjuk ez pont senkin nem látszik, olyan mintha két éve lett volna az Az elsők), Xavier (immáron X professzor) Good Will Huntingosat játszik a jól futó szupersuliban, de persze szomorú, mert Mystique nincs vele. Mi is szomorúak vagyunk, mert helyette Jennifer Lawrence karaktere alámerül a sablonos kelet-berlini éjszakai életbe (mi lehetne ennél nyolcvanasévekesebb?), hogy… nos, nem igazán derül ki, hogy mit is csinál és miért, de kimenti onnan Kurtöt, akivel tovább bővül a röhejesen kinéző X-Menek (X-Manek?) sora. Kurt különleges képessége, hogy csapnivaló comic relief karakter, és a vége felé sikerül porrá zúznia az egyetlen szép és érzelmesen felépített jelenetet. Ami Magnetót illeti, ő sem volt rest ezalatt a tíz év alatt, összehozott egy ügyes második életet gyerekkel és asszonnyal, akiket annyira sziruposan sikerült bemutatni, hogy nem is kérdés, mi célt szolgálnak majd a filmben.
Ebbe a csodálatos idillbe rondít bele Apokalipszis, az első mutáns, aki ötezer évig héderezett egy piramis alatt, kiszabadulása után pedig elég neki másfél percnyi tévézés, hogy az egész világot pusztulásra ítélje. Ehhez PR-szempontból szüksége van a négy lovasára: de tényleg, a lovasok összeszedése nagyjából a következő formulát követi háromszor egy percben: „Akarsz erős lenni? Tessék, szuperképesség, most akkor pusztítsuk el a világot”. Hogy ezek kicsodák, mik a motivációik, honnan jöttek és miért nem problémás nekik visszarombolni a világot a kőkorba, az gyakorlatilag egyáltalán nem derül ki, de nem is baj, alig többek biodíszletnél és legyőzendő minibossnál, ahhoz meg sok is az a fejenként két mondat, amennyi nekik jutott. Maga Apokalipszis karaktere is egy nagy nulla, az összes karizmája az őt játszó Oscar Isaac zsenijének köszönhető; nem igazán tudjuk, hogy miért kéne nekünk félnünk tőle, vagy egyáltalán mi a baja a világgal.
Ha rá kéne mutatnom egy dologra, ami tényleg nagyon nincs rendben (márpedig sok ilyen van), akkor habozás nélkül a párbeszédeket mondanám. Az, hogy nem mély megfejtések hangzanak el egy képregényfilmben, nem probléma, nem is ezért nézzük őket, de az Apokalipszis az első olyan nagyköltségvetésű Marvel-mozi, ami csak és kizárólag klisés mondatokból áll, és ami még rosszabb, teljesen komolyan is veszi magát. Itt egymás után röpködnek az „Őt hagyd ki ebből!” és a „Van még benne jó, érzem!” szintű sablonok, amiket humor csak nagyon ritkán tör meg, akkor is a lehető legrosszabbkor (lásd: Kurt). Felfoghatatlan, hogyan lehet még ma is leírni ezeket a mondatokat, nemhogy egy egész filmet összerakni belőlük: volt olyan drámainak szánt sor, aminek hallatán egyszerre nevetett fel a közönség.
A történet maga olyan, mintha addig toldozgatták-foldozgatták volna, amíg el nem fogyott az idő, és végül maradtak az utolsó verziónál. Sok mindenre nincs magyarázat, más események csak simán logikátlanok, olcsó megoldások vagy értelmetlenek. A film hemzseg a logikai hibáktól és a következetlenségektől, néha egy-két jelenetet csak bevágnak egy fél perce, hogy mutassák, ez is van, de fájóan sokszor kell olyasmit néznünk, ami nem érdekel, mert valami sokkal érdekesebb folyik a másik szálon. Néha csak úgy megjelennek karakterek, máskor addig mutatnak/mondanak valami teljesen lényegtelen dolgot, amíg Vér Pistinek a negyedik béből is leesik, hogy ez most egy utalás/teljesen felesleges cameo volt. A film ütemezése is rossz, konkrétan kényelmetlenül sokáig kell azt néznünk újra és újra visszatérően, hogy a főszereplők a greenbox elé dobált pár darab szikla között néznek egy várost és beszélgetnek, ez pedig akkor is megtöri a lendületet, amikor véletlenül az előáll. A sztori amúgy sokszor erőteljes fókuszvesztésen is átesik, mert hát kellett bele Farkas (Ro-zso-mák!), Phoenix meg Essex is, hogy legyen merre építeni tovább az univerzumot, miközben a karakterek feléről azt se tudjuk, miért is érdekeljen minket.
Látványosnak persze látványos ott, ahol nem lóg ki a háttérben a greenbox, szépen rombolódik a világ, amikor éppen rombolódik, hogy aztán ne legyen annak se semmi jelentősége. A kosztümök és a jelmezek rendben vannak, nekem nem szúrta a szemem semmi, vagy csak sikerült végre megszokni az olyan (jobb szó híján) gagyiságokat, mint Bestia kinézete úgy teljes egészében. A színészek valahol elvesztek a filmben, Sophie Turner ezúttal a kötelező Trónok harcás karakter, akinél nem probléma sem az, hogy véletlenül sem hasonlít az eredeti trilógiában a Jean Grey-t játszó Famke Janssenre, sem pedig az, hogy még mindig nem mutat színjátszásra utaló jeleket. Fassbender és McAvoy hozzák a kötelezőt (bár előbbi már annyira rutinból nyomja, hogy pár fiola műkönnyel félálomban is le lehetne vele forgatni a következő részt), Jennifer Lawrence meg még mindig nem tud különböző karaktereket megjeleníteni, de a gumiruha segít, hogy elhiggyük, ez most nem Katniss.
Aki viszont mindenképpen dicséretet érdemel, az Oscar Isaac: a pali minden egyes filmjében máshogy néz ki és máshogy is játszik, és még a lila festék és a hátára rakott Pentium III-as számítógép alól is olyan alakítást tud nyújtani, hogy leesik az ember álla. Szintén a pozitívumok rövid listáját gyarapítja Higany, és ezt csak azért nem mondom nagyobb lelkesedéssel, mert csak újraírtak neki egy olyan jelenetet, ami Az eljövendő múlt napjaiból is kiemelkedett anno, innovációt itt sem sikerült felfedezni, de ez legalább még mindig működik. Ja, és a srác kapott egy kis drámát is, de minden jelenetre, ahol ez előjön, ki lehetne rakni a ’to be continued’ táblát. Nem szőrözök tovább, Higany a film fénypontja, sokkal jobb comic relief, mint az annak szánt Kurt.
Ha ennyiből nem lenne világos, az új X-Men nem lett jó. Nem nézhetetlen, de a két és fél órás játékidő másfél órája után egyre kényelmetlenebbé válik a mozis fotel, és ez nem a hely hibája. Amellett, hogy túl sokat akarnak, egy előzménytrilógiától páratlan módon még mindig nem tudjuk az előzményeket, fogalmunk sincs, mégis mitől lesz Magneto és X professzor ellenség, mert úgy tűnik, az még nem elég, hogy Erik először rádob egy stadiont a Fehér Házra, majd módszeresen elkezdi elpusztítani a világot. Hogy akkor mi lesz? Talán egyszer kiderül az előzmény-folytatás-trilóga alatt. Csak legyen türelmünk kivárni.
X-Men – Apokalipszis (X-Men: Apocalypse), 2016. Rendezte: Bryan Singer. Írta: Simon Kinberg. Szereplők: James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Oscar Isaac, Nicholas Hoult, Rose Byrne, Tye Sheridan, Sophie Turner. Forgalmazza: InterCom.