Andrus Kivirähk észt író Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét című regényének főhőse, Leem két korszak határán él. Az új világ hívei egyre gyarapodó számban a falvakba költöznek, hogy földművesként keressék meg – szó szoros értelemben – mindennapi kenyerüket, amelynek fogyasztása a korszerű életvitel legfőbb szimbóluma.
Mindemellett templomba járnak, és alázatosan szolgálják a nyugatról jött szerzeteseket és lovagokat, akik németül beszélnek – e nyelv ismerete a kenyérevés mellett a modern ember másik ismérve, ráadásul, főképp a lányok esetében, a társadalmi előrelépés reményével kecsegtet. Elvégre hogyan is érhetne nagyobb dicsőség egy falulakó bakfist annál, mint hogy megkívánja egy nyugatról jött „vasember”, akinek aztán gyermeket szülhet.
Ezzel szemben a régi világ hívei elvből irtóznak mindentől, ami a falu világával kapcsolatos (kiváltképp mindezek legirtózatosabbikától, a kenyértől). Ők az erdőben élnek, „igazi észtként”, és – legalábbis azok közülük, akik valóban elszántan őrzik az ősök örökségét, mint a főhős, vagy nagybátyja, Vootele bácsi – még beszélik a kígyók nyelvét, melynek segedelmével (lám-Leem, akárcsak a juhász a mi népmesénkben) az erdő állataival is szót értenek. Rendre felidézik a dicső, régi időket, amikor még az Észak Sárkánya segítette a hadba menő észteket, de a mitikus jószág ma már a föld mélyén, titkos barlangjában szunyókál, és csak akkor volna lehetséges ismét előcsalogatni onnét, ha tízezernyi torok ébresztgetné kígyó nyelven.
Vannak persze, akik ez utóbbi csoport tagjait is túl modernnek, az ősök hitétől elrugaszkodottnak tartják, mint például Ülgas, a liget bölcse, aki afféle észt vulgárjediként vallja, hogy az erdő minden korhadt rönkje, kavicsa és pocsolyája eleven, és rendre arra próbálja rábírni az erdőlakókat, hogy az ő utasításai alapján végrehajtandó áldozatokkal engeszteljék ki a szellemeket, akikkel persze kizárólag ő maga tud egyedül szót érteni. Aztán akadnak olyanok is az erdőben, akik annyira közel érzik magukat a természethez, hogy egy idő után felköltöznek a fák tetejére, és óriástetvet nevelgetnek házikedvencként.
Az összecsapás e két világ között elkerülhetetlen, és a hozzá vezető utat családi tragédiák, szerelmi dráma és vérbosszú szegélyezik, mígnem a végső harcban nem csupán az erdőlakó viperák nemzetsége siet a régi világ utolsó képviselője, Leem segítségére, hanem a halottnak hitt nagyapa is, aki embercsontokból eszkábált vázon feszülő szárnyakon repdesve sújt le az ellenfélre. Ami persze még nem feltétlenül szavatolja a győzelmet.
Andrus Kivirähk regényében minden benne van, ami egy jó fantasyhez szükséges. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét mégis attól érdekes igazán, amiben eltér a zsáner megszokott darabjaitól. Kivirähk munkája ugyanis nem csupán hagyományos fantasy regény – bár annak sem volna rossz –, hanem szatíra is, amely azt veszi górcső alá a groteszk túlzások eszköztárából bő marokkal merítve, hogy hogyan viselkedik az ember nagy társadalmi átalakulások idején. Nem nehéz ráismerni napjaink politikai retorikájának paneljeire azokban a vehemens szónoklatokban, amelyekkel a regényszereplők bizonygatják saját nézetük egyetlen üdvözítő mivoltát, kezdve az „igazi észt” életmód mibenlétét firtató fejtegetésektől a neofita hévig, amellyel a Pärtelből Peetrusszá lett falubeli fiú próbálja meggyőzni Leemet, hogy kövesse példáját, vagy éppen a zsigeri elutasításig, amelyet e térítési kísérlet a főhősből kivált. Amellett, hogy ezek a hitvitázó párbeszédek roppant mulatságosak, mókás felszínük alatt ott rejlik az a súlyos igazság is, hogy a vakhit nem ismer érveket. Ahogyan Leem mondja: „Nem tudtam Pärtellel vitatkozni, nem akartam vitatkozni vele; azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen, és Pärtel legyen megint Pärtel, nem pedig Peetrus. De ő már nem Pärtel volt. Ott állt előttem, falusi ruhában, sarlóval a kezében, fontoskodó ábrázattal valami istenről meg az aratásról hadovált, és a háta mögül gúnyosan vigyorgott rám az egész világ azzal a temérdek emberrel együtt, aki nem az erdőben él, és mohón kenyeret zabál. Nekem meg nem volt másom, mint a kígyók szava. Hátat fordítottam Peetrusnak, és visszaszaladtam a fák közé.” (136.)
Kivirähk írói látásmódjának talán az az egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, ahogyan az új világban helyüket kereső szereplők világértelmezésében felvillant egy-egy abszurd képzettársítást, és a végletekig fokozza azt. Egy alkalommal például a neki tetsző Magdaleenát követve Leem egészen a kolostorig merészkedik, hogy ott aztán Pärtel-Peetrus egyik újdonsült barátja arról panaszkodjék neki, milyen kár, hogy a falujuk „peremvidék”, ahol – Rómával ellentétben – „nem kasztrálnak senkit”, pedig az jót tesz az énekhangnak, és a lányok „meg vannak bolondulva” a gregoriánért, aminek következtében az ifjú falulakó imigyen foglalja össze a miskárolás révén elnyerhető élet értelmét: „A legjobban azt szeretném, hogy reggel szántsak, este gregoriánokat énekeljek, utána meg döngethessem a fehérnépet.” (202.) Mindez – egy rövidebb eszmefuttatást követően, amely arról szól, hogy a német nyelv fontos, mert a lovagok is azt beszélik, és „ha megtanulsz németül, akkor még az is megeshet, hogy felfogadnak szolgálónak” – végül az észtség jövőjéről szóló látomássá terebélyesedik: „mi csak nemrég jöttünk ki az erdőből, a hangunkban még benne van a vadállatok üvöltése. Én akkor is hiszek benne, hogy egyszer a mi népünkből is híres énekesek és kasztráltak emelkednek ki, akik világhírnek örvendhetnek majd. Ehhez azonban mindekelőtt a mi országunknak is el kellene jutnia odáig, hogy itt is elkezdjék kivágni a fiúk mogyoróit. Szégyen, gyalázat, mintha csak valami isten háta mögötti hely lennénk! Az egész világon csinálják ezt, csak nálunk nem!” (205.)
És még tovább lehetne sorolni a példákat arra, hogyan tart Andrus Kivirähk a kígyószavú erdőlakókról és a kenyérfaló falubeliekről szóló történettel görbe tükröt korunk közéleti kultúrája elé, amelyben a kinyilatkoztatás veszi át az érvelés helyét, a megismerés fáradsága behódol a címkézés könnyedségének, és ahol minduntalan a haladás kerékkötői néznek farkasszemet a nemzetvesztőkkel. Kivirähk szellemi hátországában ugyanis Tolkien és Jonathan Swift éppúgy megfér egymás mellett, mint ahogyan írói hangjában is mintha egyszerre szólna egy vitriolos hangú vezércikkíró és egy kellően gátlástalan stand-up komikus. Az eredmény egy jellegzetes látásmódú, egyedi hangú regény, amely a fantasy álcájában éppen korunk Közép-Európájáról vet fel nagyon is valóságos kérdéseket.
Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét, fordította Kőhalmy Nóra, Typotex Kiadó, Budapest, 2015.