A Beartooth zenekar frontembere, Caleb Shomo példaértékű metamorfózison ment keresztül. A nemrég még bizonytalan lábakon álló énekes mára keménykötésű producerré és zenésszé vált, és dalaiban fiatalkora ellenére is tökéletesen át tudja adni sötétebb életszakaszainak fájdalmát. A Beartooth iszonyat magasra tette a lécet a debütáló albummal, de vajon a most június elején megjelent Aggressive-nek sikerül-e túlszárnyalnia elődjét?
Caleb az echte crabcore zenekar, az Attack Attack! vokalistájaként kezdett el dalokat írni az akkor még csak fejben létező mellékprojekt számára. Ebből lett a Beartooth, amely a Sick EP-t követően 2014-ben a Disgusting című albummal debütált igen határozottan. A dalok olyan erős témákat bontanak ki, mint a függőség, a depresszió, vagy a szorongás. Mindez a záró trackben érte el csúcspontját, melyben Caleb szó szerint zokogva fejezi be a dalt.
A lázadó fiatalokról szóló albumnyitó, egyben címadó dal igazán méltó nyitányt hoz, mintegy megadja az alaphangulatot a lemez további részeihez. Javarészt ugyanaz maradt a koncepció, mint a korábbi albumon: Caleb teljesen őszintén, vélhetően a saját maga által tapasztalt, nem túl kellemes fiatalkori problémákról beszél, amivel, valljuk be, meglehetősen sokan tudnak azonosulni. A második etűd ebben kissé kilátástalan, megrázkódtatásokról valló dalfolyamban a Hated, amely egy kiváló punk szerzemény az internet anonim gyűlölködőiről. (Ha a szám végéről elvennénk a kaotikus breakdownt, bármelyik Rise Against albumon elférne.) Nem rossz szerzemény, de itt már kezdtem gyanakodni: ez nem az a Beartooth, amit megismertem! A punk stílus felé hajló tendencia a következő, Loser című dalban is megvan; az iskolában kiközösített „fekete bárányról” szól, aki a dal végére már szembeszáll az őt elnyomókkal. Azt gondolom, kijelenthető, hogy ide kifejezetten illik a punkos irány.
Az érdekbarátokat célkeresztbe helyező Fair Weather Friendet és a Burnoutot hallgatva először találkozunk a lemezen a Beartooth jól ismert sajátosságaival. Ezekben is érzékelhető a változás ugyan, például a könnyedebb refrén miatt, mégis átjön az az igazi lendület és hangulat, amire talán az album eleje óta várunk. Ezt az élményt sajnos egyből el is rontja a Sick Of Me, amely égbekiáltó klisékkel dolgozik. Ha ezt a dalt mondjuk az Ignite-tól vagy a Sum 41-tól hallanám, abszolút semmi problémám nem lenne, de a Beartooth vonalából iszonyatosan kilóg. Gondoljátok el, hogyan hangzana egy ilyen szám mondjuk egy Sick Of It All lemezen! Körülbelül így hangzik az Aggresive-en is…
Szerencsére ezután az album kifejezetten jó irányba vált: A Censored és főleg az Always Dead igencsak befenyít, a However You Want It Said pedig egy kis visszaemlékezés a korábbi In Between című dalra. Talán e reláció miatt élvezhetőbb, mint az Agressive többi, könnyedebb szerzeménye. A Find A Way számomra a legellentmondásosabb szám az albumon: a dalszöveg itt is klisébe hajlik, de ez esetben a keményebb, punkos alap elviszi a hátán az egészet.
Az előbb azt írtam volna, hogy innentől az album kifejezetten jó irányba vált? Nos, ez csak azért lehetett, mert szerencsére megfeledkeztem a Rock Is Dead című számról. Most komolyan? Egy hardcore punk banda a rock and rollról énekel? Egy olyan előadó, aki könnyek között, elhaló hangon mantrázza az albumzáró dalon, hogy „apu, nem akarok beteg és undorító lenni”, és aki átéreztetett velünk minden sötét emléket, tényleg egy Ossian szintű „rocker vagyok, vállalom”-féle dalt ad ki? Ráadásul mindezt az album legjobb dalai közé ágyazva? Felfoghatatlan. Ha viszont én tévednék, és mégis van létjogosultsága egy ilyen dalnak, akkor csak azt nem értem, hogy hogyan illik bele a Beartooth eddig lefektetett tematikájába. Elfojtott agresszió, kiközösítés, harag, álszent barátok, depresszió, rock and roll. Vajon melyik a kakukktojás? Vagy a rock and roll is egy lelki betegség(et okozó mozgalom) lenne?
Az albumzáró mű viszont ismét kiváló lett, bár nyilvánvalóan nem ér fel az előzőhöz. Az egyetlen lassú és a korong talán legsötétebb hangvételű darabja a King Of Anything. A mindenkinek megfelelni akaró zenész lemondó, beletörődő vallomása, mely katatónikus végkicsengést hordoz, miközben persze javít az album összképén.
Összességében abszolút nem „rossz” album az Aggressive, csupán egyrészt nem ezt vártam a Disgusting után, másrészt szerintem a zenekar sem igazán tudta, hogy melyik stílust akarja előtérbe helyezni. Váltakoznak a keményebb melodic hardcore és könnyedebb, klisésebb punkdalok, emiatt a kohézió is igencsak laza. Szétszórtnak és összeszedetlennek hat az egész lemez, nincs kidolgozott koncepciója – ha ezt félre tudjuk tenni, akkor egyébként egy kellemes, akár többször is hallgatható hangszőnyeget kapunk. Aki nem mélyült el eddig a Beartooth munkásságában, annak ez az anyag is tetszeni fog, aki viszont igazán át tudta érezni a zenéjüket, az hozzám hasonlóan egy kicsit csalódott lesz. Remélem, hogy a következő lemezükre ki fog alakulni az a zenei irány amit képviselni szeretnének, mert ez látszólag nem sokkal több egy komolynak csak néhány ponton vehető kísérletezgetésnél és tét nélküli határfeszegetésnél.
Beartooth: Agressive, Red Bull Records, 2016.
Fejléckép: Theedgesusu.co.uk