Az Ausztria-Magyarország EB-meccs időpontjában író-olvasó találkozót szervezni a legkevésbé sem veszélytelen vállalkozás – ezzel kezdődött Szabó T. Anna és Dragomán György beszélgetésének felkonferálása Hajdúszoboszlón, bár az üres székek, illetve az irodalmi rendezvények közönségénél gyakran tapasztalt csendes visszafogottság hiányában mégsem tekinthetjük az eseményt öngólnak.
Valóban nehéz helyzetben van a szép számmal megjelent közönség, helyeseltek a szerzők, majd Szabó T. Anna gyorsan hozzátette, hogy Lengyelországban szerveztek már könyvvásárt stadionban, irodalom és foci sokféleképp összekapcsolódhat. Aztán Allan Ahlberg Rúgom a bőrt című – általa fordított – gyerekkönyvének rigmusos-rímes szövegeiből olvasott fel, amelyek meglátása szerint hasonlítanak első verseihez. „Foci a Föld” – hangzott el a könyv zárómondata, amelyet a galériával szomszédos kávézóból beszűrődő közvetítés, illetve az azt észrevehetően minden erőlködés nélkül túlkiabálni képes szurkolósereg is igazolt.
Dragomán György ugyancsak egy futballhoz kötődő anekdotával vette át a szót. Helmuth Duckadamra, a Steaua Bucureşti egykori kapusára emlékezett, arra, hogy hogyan állították meg tizenegyespárbajban a Barcelona csapatát és nyerték meg a BEK-et 1986-ban. Majd az akkor ünnepelt kapus ezt követő eltűnésének körülményeiről mesélt. Évekkel később a tévében látta újra Duckadamot, egy interjúban erről a mérkőzésről nyilatkozott: a csernobili atomkatasztrófát követően parancsba adták neki, hogy ne fogja meg a labdát, mondván, hogy az a radioaktív részecskéket felszedi a fűről. Dragománt megdöbbentette a történet abszurditása, amihez hozzátartozott a felnőtt férfinak ebben az eleve vesztes helyzetben tanúsított komolysága. Ilyen csak diktatúrában történhet meg, gondolta, majd megírta az ezt feldolgozó, Veszteni tudni kell munkacímű novelláját, amelyből később leghíresebb regénye, a Fehér király elkezdett összeállni. Bár a kezdetekkor egy objektív, pontos leírásokkal dolgozó nyelvezetet, külső nézőpontot akart érvényesíteni írásaiban – ezt első regényében, a Pusztítás könyvében meg is tette –, a monologikus elbeszéléssel szembeni kezdeti ellenérzése megszűnt. Rátalált erre a személyes megszólalásmódra, a harmadik, ehhez kapcsolódó novellánál érezte, hogy valami nagyobb dolog készül, összeállnak a részek egésszé. Észreveszi az olvasó, ha egy monológban a hang hamis, mondta, majd sorolta a regénye főszereplője és közte levő – talán hitelességet is biztosító – hasonlóságokat: Dzsátá az ő gyerekkori gúnyneve volt, ami románul nyilat jelent, s ő is képes olyan viharos, gyors beszédfolyamokat indítani, amik közben szinte levegőt sem vesz.
Bár elhangzott, hogy az ehhez hasonló helyzetekhez nincs „forgatókönyvük”, az összeszokottság és a gondoskodó odafigyelés az egész beszélgetésüket jellemezte. Ahogy hangoztatták is többször: életük és munkásságuk párhuzamosan haladt. Mindketten fordulópontként emlékeztek vissza a 2002-es évre: Szabó T.-nek a harmadik kötete, Dragománnak pedig az első könyve jelent meg, ekkor született első kisfiuk is. Szabó T. szerint a harmadik verseskötet sorsdöntő egy szerző életében: az elsőt össze lehet rakni, a másodikat már azért is megírja az ember, hogy ne hagyja abba, de a harmadik lehet tényleges garanciája annak, hogy folytatni is fogja az írást. Dragomán eddig az évig „titkos író” volt, nem mondta el párján kívül senkinek, hogy saját szövegeken dolgozik, jelenetről jelenetre engedett neki betekintést a munkafolyamatba. Egy elnevezés nélküli irodalmi társaságba jártak ebben az időszakban, aminek Mesterházi Mónika, Tóth Krisztina, Gerevich András voltak a tagjai többek között; sokszor kegyetlen, de sosem rosszindulatú kritikák színhelyei voltak ezek az összejövetelek. Ez nagyban segítette őket akkori legfontosabb törekvésükben, hogy írók lehessenek – a párhuzamosan írt, ekkor megjelent könyveik az itt kapott tanácsokat alkalmazva a képek minél pontosabb rögzítését, kidolgozását célozták. „Szép, de fullasztó korszakból” jöttek ekkor ki, mondta Szabó T., majd hozzátette: a Fény című kötetével valóban kiértek a sötétből.
Aligha eldönthető, hogy a soron következő felolvasás vagy a kávézóból átszűrődő, egyre közelebbinek tűnő szurkolás miatt kezdett-e mozgolódni a közönség – mindenesetre mindkettőt kommentálta halkan a lelkes hallgatóság. „Látni tanultunk meg írókként” – fordultak egymás felé a szerzők. A filmek fontos szerepet játszottak az életükben, tíz évig dolgoztak az azóta megszűnt, interjúkkal, filmbemutatókkal és kritikák közlésével foglalkozó Cinema magazinnál. Dragomán elmesélte, hogy még azelőtt, 1986 és ’88 között hozzávetőleg 1700 filmet nézett végig. Moziba ekkor nem volt érdemes menni, hiszen csak régi filmek érkeztek Romániába, illetve az áram is sokszor elment, ekkor véget is értek a vetítések. A Fehér királyban is van egy ilyen jelenet, gyerekként mindig hitte, hogy ahogy a regényben, ezekben a mozikban is találhatóak titkos vetítőszobák. Ezek híján viszont magánlakásokban néztek a határon átcsempészett filmeket, amelyek nem voltak szinkronizálva; 13 évesen angolról kellett ott helyben fordítania, később pedig elmesélnie mindezt az iskolában a többieknek. Meg kellett tanulnia látvány alapján emlékezni és mesélni, ezt fontos tapasztalatnak tartja.
A fordítás mindkettejük életében fontos szerepet tölt be. Nádasdy Ádám egyszer megjegyezte, a Dragomán név tolmácsot, idegenvezetőt jelent – erre a szerző elmondta, hogy nagybátyja villamosmérnökként kezdett, majd olasz és román nyelven lett tolmács ötven évesen: „a név utána nyúlt”. Szabó T. családjában is többen foglalkoztak fordítással: a nyelvész nagyapa, a biológiai tárgyú írásokat fordító apa után a legkisebb fiuk, Pál is kipróbálta már magát a műfajban. A fordítás nagyon jó íróiskola, mondták szinte egyszerre. Tanácsolni is szokták kezdő szerzőknek, hogy vágjanak bele, foglalkozzanak idegen nyelvű szépirodalommal. Abból meg lehet tanulni, hogy hogy néz ki egy szöveg belülről, milyen jelentősége van minden szónak.
Szabó T. a Dr. Seuss-sorozat fordításáról mesélt, amellyel gyermekkori álma valósult meg; Kolozsváron ’74-ben egy amerikai rektor volt a szomszédjuk, így hamar kézbe vehette az eredetiket. Dragomán a Trainspotting című regény fordításának történetéről beszélt, nagyon nehéz feladatnak látszott a skótul fonetikusan leírt szöveghez hozzányúlni, a nyelv ilyenfajta roncsoltsága sokakat elijesztett a feladattól. Az első publikált szövegére emlékezett ekkor vissza, amit még két ujjal, lassan, sok elütéssel és nyelvtani hibával gépelt le, ez meg is jelent abban a formában, a szerkesztők csak annyit mondtak rá, ha egy szöveg nyelvezete ennyire roncsolt, az biztos szándékolt megoldás.
Nemsokára utaznak Edinbourgh-ba a Fehér király filmpremierjére, ugyancsak ezen az eseményen játsszák a most húsz éve megjelent, feljavított Trainspottingot is. Mikor Dragomán a fordításán dolgozott, akkor kezdte el megírni a Fehér királyt is – a helyhez ugyancsak rengeteg szálon kötődnek. „Időhurkok vannak”, mondta Szabó T., amiket észre kell venni. A filmről Dragomán keveset árulhatott el, azt viszont megtudhattuk, hogy többször járt a forgatáson, a családtagok is szerepelni fognak egy tömegjelenetben. Ahogy mondta, szabad kezet adott a rendezőknek. A Dzsátá névhez, illetve a történetvezetéshez ragaszkodott, de ő már elvégezte az írással a dolgát, végezzék nyugodtan a rendezők is a magukét – „a saját szabadságomat nem tudom egy filmben megőrizni”. Ezután a legutóbbi könyvéről, az Oroszlánkórusról beszélt; büszke rá, mert mindig novellákat írt, de eddig regényeket adott ki, 14 év anyagából válogatott ennek összeállításakor. A Máglyáról is szólt, amit a Fehér király testvérének tart, halkan hozzátette, reméli sikerül elkészítenie a harmadikat. Kilenc évig írta ezt a regényt, írás közben vette észre, hogy egy lány hangján keresztül igyekszik a történetet elmesélni. A Fehér király a forradalom előtt játszódik, a Máglya közvetlenül utána, ez a perspektívaváltás izgalmasnak bizonyult. A női hang kidolgozottságát feleségének köszönheti, hiszen mint mondta, megismerkedésükkor sokat beszéltek arról, milyen lányként kamasznak lenni – ott van benne ennek a közösen feldolgozott élményvilága. Ha ez a kötet a kezébe kerül, erre mondja azt a mai napig, hogy készen van. „Nem akarjuk visszalopni régi könyveinket a könyvtárból” – mondták, ők nem éreznek kényszert már elkészült szövegeik átdolgozására.
Szabó T. ezzel kapcsolatban a Senki madaráról mondott pár szót. A kötet borítóján is szereplő Kyoko név történetét osztotta meg: édesanyja gyógyszerész volt, ő pedig kislányként beteg, ’72-ben egy japán hölgy Hollandiából Kolozsvárra szállította hozzá a szükséges szert. A jótevő iránti hálából és tiszteletből adták neki ezt a nevet. Amikor megkapta a felkérést, hogy dolgozzon át egy japán történetet, örült a lehetőségnek, Rofusz Kinga illusztrációival tartja teljesnek a kötetet. Mindig nagy élmény illusztrátorokkal dolgozni, együtt alkotni, majd elhintette, hogy párjának is készül két grafikákat tartalmazó kötete. Ennél többet nem tudtunk meg, a készülő kötetekről nem beszéltek, Dragomán jelezte, hogy amúgy is nagyon lassan ír, egyszer felkérték a Piroska és a farkas történetének feldolgozására, de mire elkészült vele, a válogatáskötetet már kiadták. Csak az a biztos, ami elkészül, mondták.
Az utolsó felolvasásnak is vége lett, de mire a hallgatók kérdéseire került volna sor, a galérián átsüvített a szurkolók üdvrivalgása, ezért a szerzőpáros gyorsan el is búcsúzott, az elegánsan felöltözött kosztümös hölgyek illedelmesen megköszönték az élményt, majd igyekeztek elcsípni a mérkőzés végét.
Szabó T. Anna és Dragomán György közös estje, Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár, Hajdúszoboszló, 2016. június 14.
A fotókat a szerző készítette.
