A Kálváriára százhetvenhat lépcsőfok vezet fel. Fenn egy kőfalba vájt barlang található, a trianoni emlékmű, amiben István király nyújtja az országot jelképező koronát a kisdedét tartó Szűz Máriának. Az emlékmű fölött tizennégy, Krisztus szenvedéseit szimbolizáló stáció vezet fel a dombtetőn lévő hármas kereszthez, de oda már senki nem jár. Körös-körül bozótosba vágott utak – ezeken egy bástyaszerű építményhez is el lehet jutni, ahonnan szép kilátás nyílik a városra. Különösen nyáron, alkonyatkor, mikor a nap utolsó sugarai végignyúlnak az égen és rozsdásra festik a felhőket. Annyira eleven ez a látvány, hogy nem tudom elhinni, hogy ez tényleg a napnak köszönhető. Ilyenkor mintha a gyárkémények is visszakapnának valamit régi méltóságukból, nem vesznek el az épületek között, úgy húzódnak a táj fölé, mintha zászlaiktól megfosztott oszlopok lennének, amelyek az általuk tartott ország nélkül is képesek lobogni. Szeretem azt képzelni, hogy a füst miatt ilyen színű az ég, és hogy ezek az árnyalatok az egész napos munka utáni fáradtságra utalnak, amire inni kell egyet, váltani pár szót a családdal, lefeküdni, és másnap a vakítóan kék ég alatt újrakezdeni az egészet. Ez a látvány nem tart sokáig, az éjszaka ráterül a városra, és elrejt mindent, ami a múltból még itt maradt.
A lépcsők mentén kis fapadok vannak elhelyezve. Estefelé negyvenes férfiak hozzák ide szeretőiket, és nagyokat ígérő csókok között hitegetik őket, hogy el fognak válni. A lányok nincsenek még húszévesek, elhiszik a férfi minden szavát, mert meghatja őket szerelmük kétségbeesett ragaszkodása. Otthagyom az egészet, és elmegyünk, csak te meg én, mondja egy jólöltözött, karikás szemű alak, komolyan is gondolja, csak fel kellene állniuk, és indulni a könyvtárnál parkoló kocsihoz, de a lány még érettségi előtt áll, most nem hagyhatja itt a várost, maradjunk még egy hónapot, utána odamegyünk, ahová csak akarod, mondja a férfinak, aki nem is figyel a szavaira, a combját markolássza, a derekát, majd hirtelen kiegyenesedik, félszegen int egy ismerősének, aki megáll a lépcsőn, visszaköszön, megfordul, és sietős léptekkel elindul lefelé egy fiatal lánnyal. Ez a pár is indul majd nemsokára, most összeborulnak még, az utcán nem tehetik meg, váltanak néhány szót az egy hónap múlva esedékes utazásról, az új életről, ami csak a férfinak lenne új. Tudom, hogy jövőre is látni fogom őket, ugyanígy, ha nem is ennyire szenvedélyesen, már nem tervezgetnek majd, csak várnak, hogy meddig bírja a másik, hogy melyikük őrül bele előbb ebbe az űzött életbe.
Előjön néhány hajléktalan a kőfal mögül, kóbor kutyáikkal a város felé indulnak. Ide járnak megfőzni a kínai levest, amiből nyolcvan forint egy csomag, fát gyűjtenek, apró tüzeket raknak, azon vizet forralnak, amit a buszállomás vécéjéből engedhettek maguknak Malvin, a vécésnéni jóvoltából. A zacskókat a bokrok alatt hagyják, úgysem jár ide rajtuk kívül senki, pedig nyáron nincs alkalmasabb fekhely, a lombkoronák az esőtől is védenek, egész kényelmesen el lehet helyezkedni, ha nem félsz a fák között rohangáló drogosoktól, és van annyi lélekjelenléted, hogy tiszta erőből ordítasz, ha észreveszed, hogy az egyikük késén megcsillan a hold.
Mert a sötétben megjelennek ők is, kis csapatokban szállingóznak fel a hegyre, fiatal lányok és fiúk, beesett arcúak, görnyedtek, viccelődnek, kiabálnak, lökdösik egymást, majd felérve a bástya felé veszik az irányt. Ott beszívnak, kibontják a Kalinkát, az első kör után rászívnak még egyet, az egyikük észrevétlenül a csapatban lévő egyetlen lány dereka köré fonja a karjait, közelebb húzza és meg akarja csókolni, de egy másik fiú ellöki, hogy majd inkább ő. A lány kézről kézre jár, már azt sem tudja, hogy ki csókolja, elhagyja magát, élvezi, hogy nem kell tartania a testét, olyan, mintha repülne, arról sem tud, hogy meztelen, nem érzi a hátába szúródó köveket, és túl késő lesz már, mikor észreveszi, hogy terhes. Hamarosan érkezik egy másik társaság is, majd még egy, de ők nem mennek el a bástyáig, felesleges, úgyis mindenki benyomul az erdőbe, hallják a sivalkodást a bokrok és a fák közül, valaki felordít, ezen jót röhögnek, biztos valami hajléktalan, azok szoktak így beszarni, hiába, úgy látszik, nem lehet az ember elég idős az élethez.
A Kálvária jóval éjfél után fog kiürülni. Csak a lány marad a bástyán, a barátai nagyjából felöltöztették, a nadrágja és a pólója rajta, a melltartójával nem vesződtek, odatették a mellé készített cipőjére. Mikor felébred, először nem tudja, hol van, de nem ijed meg, volt már ilyen, hajnal van, félhomály, az épületek kibontakoznak a sötétségből, lassan elkezd izzani az ég alja, mintha fémből lenne a várost övező dombok teteje, amit most fáradtságot nem ismerő kezek kohóba dobtak, és hevülni kezd, hevülni kezd minden, már nem bírok odanézni, vakít, mint a bűntudat.