Debrecen hetilap, Debreceni Disputa, Korzó, Mesés férfiak szárnyakkal és újabban a LED – így néz ki válogatott címszavakban Szénási Miklós verses- és prózakötetekkel övezett pályája, amellyel az utóbbi évtizedekben meghatározó alakja lett a cívisváros kulturális életének. Pályakezdés és „pályán maradás” kulisszatitkai, az újságírás emberi és szakmai oldala, a későn indított zenészkarrier és persze a legutóbbi kötet, a Sugárhajtású nosztalgia – felmerülő kérdésben nem volt tehát hiány.
KULTer.hu: Egy ember életútjának alakulásában sokféle tényező játszik közre abban, hogy végül oda jutottunk, ahol épp vagyunk. Számodra mi volt az a legfontosabb esemény, ami az irodalom és az újságírás felé terelt? Kezdettől e felé haladsz, vagy voltak kitérők?
A város szélén, a Szabadság-telepen laktunk, és mai szemmel nézve szerintem meglehetősen szegények voltunk, mint akkoriban egyébként az ország nagy része. A szüleim nyomdában dolgoztak, a betűnek, a könyvnek nagy becsülete volt otthon mindig is. Amíg nem tudtam olvasni, addig néha rajzolásra használtam őket: az üres oldalakat betyárok, lovak képeivel töltöttem meg. De alapvetően nem ez volt az igazán jellemző. Mivel nagyapámtól nagyon sok mesét hallottam, túlzás nélkül alig vártam, hogy iskolába mehessek, ahol már másodikos korunkban azt terveztük a padtársammal, hány oldalas könyvünk lesz majd, ha felnövünk, és mennyi képpel. Nem pont úgy talán, ahogy akkor elképzeltük, de mindketten az irodalom világában maradtunk Szirák Petivel… S milyen az élet: néhány évvel később ugyanannál a Katóka néninél tanult írni és olvasni Térey Jancsi is…
KULTer.hu: Mindig Debrecenben éltél? Volt, hogy elkívánkoztál a városból, s ha igen, miért maradtál mégis?
Mindig is itt éltem. Viszonylag sokfelé a városon belül, volt tehát módom megismerni. Kölyökként becsavarogtam, felnőttként bejártam utcáit, tereit, lakótelepeit, így aztán sok minden olyasmire is emlékszem, amiről azoknak, akik csak tizen-, vagy huszonévesként kerültek ide, fogalmuk sem lehet. Szokták mondani, hogy Debrecenben szinte mindenki ismer mindenkit, ami nyilván erős túlzás, de tény, hogy nemigen tudok úgy sétálni a városban, hogy ne fussak össze pár ismerőssel. Otthon vagyok itt, de nem úgy, mint Szabó Magda, aki istenítette a várost, egyébként meg fogta magát, és Budapestre költözött. Volt, amikor én is el akartam menni. Maradtam. Hiba volt? Kaptam már olyat az arcomba, hogy én itt csak eltemettem magam. Ennyi év után azt mondom, hiba volt elhinni, hogy mindegy, hol él valaki Magyarországon, mert itt még mindig csak egyetlen város van, egy város mind felett, egy város kegyetlen, és ez Budapest. A mérleg egyik serpenyőjében ott vannak a lehetőségek, a kapcsolatok. A másikban a távolság. A lehetetlen helyszínek. Ha pénzed van, nagy életet élhetsz. Ha nincs, marad a szürkeség, a semmi. Képzeld el, hogy a szüleid Zuglóban laknak, te meg a Budakeszi úton: nem fogsz átugrani mindennap, hogy rájuk nézz, hogy vannak. Debrecen más. Egészen családias. Itt nincsenek távolságok, legfeljebb ember és ember között.
KULTer.hu: Mai szemmel viszonylag későn, 27 évesen kezdődött a szépírói pályád (Növésben vagyok, 1994; Faustus tanársegéd úr, 1995). Az időhiánynak, esetleg a „lassú érésnek” tudható be mindez?
Részben igen. De azért az is a tényekhez tartozik, hogy 16 éves voltam, amikor az első tárcám megjelent, még 1983-ban. S mire 1991-ben kijött az Alföld Stúdió antológiája, a Más vagy – ez volt az egyik versem címe is, ami ott volt a könyvben –, addigra már jó pár cikket, verset publikáltam. Ezután Mészáros Sándor megkérdezte, melyik három novellámat hozza le az Alföldben, és le is hozta. Valójában túl sok minden érdekelt mindig is, és ez olykor szétforgácsolta az energiáimat.
KULTer.hu: Magánkiadással indítottál – innen nézve úgy tűnhet, nem ambicionáltad, hogy különféle fiatal írószervezetekhez csapódj, kiadói ismeretségeket köss. Volt ebben a „saját utas” megoldásban tudatosság, vagy pusztán nem adódott rá módod? Volt valaki, aki bátorított az írásra?
Voltam tagja szervezeteknek, de nem feltétlenül törtem magam úgy, ahogy talán kellett volna. Kaptam támogatást, biztatást, meg az ellenkezőjét is. A Növésben vagyok valójában véletlenül született. Ezt a gyerekverses anyagot többen kérték tőlem a baráti körből, és egyszerűbbnek tűnt az állandó fénymásolgatás helyett összerakni egy karcsú kötetet. Mai fejjel azt mondom: valószínűleg nem próbálkoztam elég intenzíven a kiadóknál, és talán türelmem sem volt kivárni, hogy eljussunk a levelezésektől a könyvig egy-két-három év alatt… Voltak pályázati lehetőségek akkoriban is, de mivel abban az időben viszonylag sokat foglalkoztam az organikus műveltség világával újságíróként, talán ez is szerepet játszott benne, hogy bizonyos pályázatokon a nullánál is kevesebb esélyem volt innentől kezdve.
KULTer.hu: Végül a Széphalom Könyvműhelynél kötöttél ki. Hogy emlékszel vissza erre az első kötetre, az összeállítás, megjelenés izgalmára?
Mezey Katalint még a sárvári diákírók és diákköltők világából ismertem, azért is kerestem meg őt, amikor eljött az idő. És valóban: semmihez sem hasonlítható élmény, amikor a kezedbe veszel egy új könyvet, ami a tiéd. Ráadásul a Fészek Klubban volt a bemutató, ahol odajött hozzám Turczi István, aki nem sokkal később elindította a Parnasszus folyóiratot, és gratulált, a verseimet meg az a színész, Papp Zoltán olvasta fel, akit kisgyerekként a Pirx pilóta kalandjaiban láttam, és elmondhattam neki, hogy részben miatta is szerettem volna űrhajós lenni.
KULTer.hu: Ezt követően prózába fogtál: Boszorkányos széphistória címmel jelent meg egy különös „eredetmondta-parafrázis” (benne A kert című versciklussal). Honnan jött az ötlet ehhez a nem mindennapi írói vállalkozáshoz?
Nagyjából párhuzamosan született a versciklus és a kisregény. Ez utóbbinál ott mocorgott bennem, hogy mi az, amit csakis magyar író vethet papírra. Így jutottam el Attilához, a hun királyhoz, a Fehérlófia-történethez, meg a saját útkeresésemhez is. Azt pedig a kiadó, Antal István javasolta, hogy jöjjön egyben a kettő, mert nagyon összeillenek. Érdekes, hogy miközben kaptam több olyan kritikát, hogy A kert milyen fontos versciklus, mennyire erős anyag, mégis sikerült agyonhallgatni. Valószínűleg rossz társaságokban mozoghattam. Idővel a kisregényt, ami részben krimi, részben fiktív élettörténet, meg mitológiai és népmesei elemekkel is átszőtt áltörténelmi regény, átírtam, jött egy javított kiadása, és most úgy érzem, ha végzek azzal a hard fantasy önéletrajzi könyvvel, amin dolgozok, akkor lehet, hogy harmadjára is nekifutok majd.
KULTer.hu: Meséskönyved (Ha eljönnek a sárkányok, 1998) és gyermekversköteted (Kerülöm a könyveket, hiszen július van, 2013) is jelent meg. Pusztán a kíváncsiság vezérelt, mikor ennyi műfajban kipróbáltad magad, hogy vajon miképp tudod majd belakni ezeket a műfaji kereteket, vagy mondhatni, növögetni kezdtek a gyerekek?
A mese mindig is része volt az életemnek. Ma a sci-fi vagy a horror jóvoltából, gyerekként meg úgy, hogy ültem nagyapám térdén, aki 1901-ben született, és egyébként fuvaros volt, olyan kék szemmel, mint az ég, és hallgattam a meséit Toldiról, aki legyőzte a cseh vitézt, meg a királyfiról, aki lekaszabolta a sárkány fejeit. S persze Háry Jánosról, a huszárról, akinek a mentéjét kapásból elirigyeltem. Ha vége lett a mesének, kiszaladtam az udvarra, vállra vetettem a mackófelsőt, és a Mező utcai ház varázslatos lényekkel és titkokkal teli kertjében fakarddal csapkodtam az orgonabokrot, meg a szőlőleveleket, hogy pusztuljatok, gaz törökök… Ha ezek az évek nincsenek, nem biztos, hogy napilapos újságíróként elkezdem a hónapok meséit a Zöld Alvóról, Dörreni úrról meg a kertben surranó Gyikon Oleffről, akik mellett már egy Bence nevű kisfiú és egy Boglárka nevű kislány is feltűntek az olykor a lapzárta előtt percekkel megírt történetekben. A gyerekversek pedig egyszerűen kiömlöttek belőlem, valójában még azelőtt, hogy a fiam meg a lányom megszülettek volna. (Bár szerintem lelkileg már kész voltam az érkezésükre.) Nem volt recept: leültem és beleklapáltam az írógépbe ezeket a svéd gyerekversek hangulatát idéző darabokat. Azokról és azoknak, akik a lakótelepek, a panelházak világában élnek. Mondhatni: a forma svéd lett, a tartalom magyar. Aztán húsz év múlva elővettem őket, igazítottam rajtuk, mert a világ változott, és ma már mondjuk nem golyóstoll van, hanem mobil.
KULTer.hu: Jelenleg a Dehír és a Korzó című helyi programajánló-kiadvány főszerkesztője vagy, de nem tegnap kezdted a szakmát (már a ’97-es köteted előszavában szerkesztőként emleget Bertha Zoltán). Korábban voltál a Debrecen hetilap főszerkesztője és a Debreceni Disputa szerkesztője is. Hogy indult a pályád?
Eszembe sem jutott, hogy újságíró legyek, míg anyám azt nem mondta elsős gimis koromban, hogy itt van fiam egy cikk a Naplóban, sajtóklub indul az IPK-ban (a mai Belvárosi Közösségi Házban), te is írni szeretnél, menj el. Juhani Nagy János vezette, tele volt fiatalokkal. Barátságok szövődtek, nagy életet éltünk. Ott ragadtam. János elvitt minket az Egyetemi Élet szerkesztőségébe is. Nem volt rossz középiskolásként abban az akkoriban tényleg erős, mai szemmel értelmiségi lapban vagy a megyei újságban publikálni. Aztán később Erdei Sándor vette át a klubot, majd megismerkedtünk Tóth Dénessel, Turi Gáborral, akiktől nagyon sokat tanulhattunk. Bényei József, a Napló főszerkesztője behívott egyszer, hogy odavenne újságírónak, de jött a rendszerváltás, ő visszavonult, ebből az egészből pedig semmi nem lett. A főiskola után pár évet a színházban dolgoztam, aztán visszakerültem a Tanítóképzőbe közművelődési titkárnak, és mikor ott elindult a kommunikáció szak, sok hallgatónak javítgattam a kéziratát. Közben indult a Hajdú-Bihari Nap, ahol külsőzni kezdtem, havi 30–40 flekket is írtam a főiskolai munkám mellett, majd egyik napról a másikra szerkesztő lettem, alig 27 évesen. Jó csapat volt. Egész más lenne a mai magyar média, ha akkor megmaradnak a mai napilapok alternatíváiként létrejött újságok. De a történet már jóval korábban eldőlt, még 1989–90 környékén, amikor a hajdani pártlapokat nem a dolgozók vehették meg, hanem külföldi befektetők csaptak le rájuk. Nagy rendet vágtak: kidobták az újságírók többségét, kiirtották a műfajokat, megmondták mit és hogyan kell írni. Ettől függetlenül én szép éveket töltöttem az Inform Stúdió (majd Inform Média) birodalmában, a Piacz, majd a Tipp főszerkesztőjeként, és ezután következett a Debrecen, meg az általad vázolt kör.
KULTer.hu: Ady mindig robotként emlegette az újságírást – olyanként, ami csupán a feltételét teremti meg az igazi alkotásnak. Te hogy állsz ezzel, mennyiben sikerült az évek során megtalálni ebben magad, a saját arcodra formálni, otthonra lelni benne?
Ady ma nem ismerne rá a szakmára. Az semmi volt ahhoz képest, amilyen nyomás alatt a mai újságírók élnek. Nemrég olvastam egy cikket a legdurvább munkákról: a tűzoltókat és a DJ-ket is megelőzve az újságírás áll a lista élén – Amerikában. Nálunk fikarcnyit sem jobb a helyzet. Hogy miért csinálom? Ne viccelj, a drogról nem lehet lemondani… Az is érdekes, mit gondolnak mondjuk az irodalmárok a sajtóról. Tudják-e, mit jelent határidőre, adott műfajban, terjedelemben és témában letenni cikkeket napról napra, hétről hétre. (Vagy az online média világában óráról órára…) Attól, hogy valaki jó verseket tud írni, nem biztos, hogy képes egy tisztességes interjút, riportot vagy glosszát összehozni. Ez fordítva is igaz persze. Alapvetően van, amit szeretek a média világában és van, amit nem. Azt nehezen viselem el, hogy roppantul kevés az időm bármire is.
KULTer.hu: Sokakat meglepett a Debrecen és a Disputa hirtelen megszűnése – űr maradt utána, nem volt tartósan olyan felület, amely folytonosságot jelentett volna. Hogy látod ezeket a vízválasztó eseményeket, amilyen például egy munkahely megszűnése? Könnyen meglátod benne a kihívást, az esélyt a megújulásra, a rutinszerűség felszámolására, vagy inkább veszteségélmény marad?
Egy újság értéke nem csak számokban, kiadási és bevételi bizonylatokban mérhető. A Disputa a város büszkesége volt, a hetilap pedig ajándék, szolgáltatás az itt élőknek. Minden belefért: mit játszott a Loki, mi megy a színházban, hányan születtek az elmúlt héten, hol kell személyi igazolványt csináltatni, merre terelik el a buszt. Az sokszor szerencse dolga is, hogyha bedől a munkahelyed, mi lesz veled. Én kaptam egy labdát, eldönthettem, mit kezdek vele, elrúgom a semmibe, vagy kapura támadok. Az utóbbit választottam. Lehet játszani azzal, mi lett volna, ha… Nemrég egy társaságban felvetődött, ha nem újságíróként dolgozom, akkor hol tartanék ma az irodalomban. Nem tudom. Ezekre a kérdésekre nincs egzakt válasz. Játszani viszont lehet azzal, hányféle életünk lehetett volna akár. Ezt néha meg is írtam.
KULTer.hu: Az újságírás nyilván sokat változott az online térhódításával. Te hogy élted meg mindezt? Természetes volt számodra az átmenet?
Minden változik, és ez így van jól. A sajtóra szükség van, bármit is szeretnénk gondolni erről, mert a közösségi média nem fog mindennel foglalkozni, amiről tudnia kell a társadalomnak. A nyomtatott sajtót hazavágta, de a lírának viszont nagyon jót tett az internet világa. Ma megint simán lehet sztár egy költő. Nézd meg Lackfit vagy Áfrát. Ha nem újságot írnék, gondolom, akkor blogot vezetnék, és talán többet lennék offline, de akkor is ott lenne mellettem mobil, laptop, Ipad. Nyilván annak függvényében, miből raknám össze a havi bevételt a számlákra. Mert ettől nem lehet eltekinteni.
KULTer.hu: Majd’ két évtized után újabb versesköteted (Sugárhajtású nosztalgia) jelent meg 2014-ben. Húsz év anyagát egybefogni kompakt kötettervvé nem könnyű feladat. A leltárkészítés motivált, a menthető anyagok mentése? Látni, hol is tartasz épp a pályádon, a lírai nyelved alakulásában?
Az első írógépemet 1983-ban vettem, az első számítógépemet pedig tíz évvel később, verset is azzal írok. Nem kevés szövegem összegyűlt, rendet akartam rakni. A sok biztonsági mentés ugyanis hozott jó néhány változatot. Az évek teltek, a mappák és a fájlok csak gyűltek, nőttek, ideje volt valami komoly szelekciónak. Nekilendültem, de nem volt annyi időm, amennyi kellett volna, mindig akadt más is, ami elvonta a figyelmemet. Munka főleg, kötelező körök. S amikor végül csak kész lett a kötet, akkor esett le, hogy ez húsz év anyaga. Írtam persze korábban is, meg jóval többet. De húztam egy vonalat, és azt mondtam, én fogom kiirtani azt, amiben kicsit is kételkedek.
KULTer.hu: A korai kötetek idejéből is válogattál – sokan szeretik már zárójelbe tenni a régi dolgaikat. A teljesség igénye miatt volt ez számodra fontos?
Nem érdekelt, hogy akkor most ezt is, azt is felvillantsak. Egyszerűen azt válogattam ki, amit vállalhatónak gondoltam, gondolok. Nekem is meglepő volt, hogy a szürke mennyi árnyalatából állt össze végül az egész, meg az is, hogy alapvetően mégis homogén anyag lett. Ebben akár az is benne lehet, hogy semmit nem változtam húsz év alatt, meg az is, hogy végig ugyanazt a kötetet írtam.
KULTer.hu: Erősen megrostált versanyag került a kötetbe, olvasható a fülszövegen. Viszont az évszámok jelentette határpontok az alkotás háttérbe szorulásáról árulkodhatnak, hogy néha alig van mit beemelni, hogy vannak évek, amikor szinte eseményszerű az írás. Hogy áll a helyzet, rendszeresen írsz verset? Beilleszthető ez a napi/heti rutinba?
Voltak évek, amikor a próza volt az erősebb csapás. Vagy éppen a színház húzott be. Éjféltájra járt, amikor egy este felhívott Vidnyánszky Attila, hogy most olvasta el a Boszorkányos széphistóriát, és szeretne velem dolgozni. Mondtam, hogy én nem színész vagyok, Attila. Nevetett, leültünk másnap, és vagy két órán át mesélte a grandiózus álmát a repülésről, Gagarinról, Tyitovról, meg a negyedik napkeleti királyról, aki Oroszországból indult a kisded Jézus imádására, ahogy azt egy piarista szerzetes megírta. Elmondta, milyen lesz, amikor majd Cserhalmi György mint Ciolkovszkij írja a számokat egy táblára. Vagy Trill Zsolt hatalmas szárnyakkal kísérletezik. Ezt kellett megírni, ebből lett a Mesés férfiak szárnyakkal című előadás. Szerettem ezeket a napokat, heteket. Volt, amikor rövidebb-hosszabb szépprózával foglalkoztam, máskor versekkel. Így nem igazán fáradtam bele egyikbe sem. Szóval az írás mindig is ott volt, de tényleg becsúszott néhány év, amikor vers kevesebb gördült ki az ujjaimból.
KULTer.hu: Sokat változik egy szerző versnyelve húsz év alatt. A korai kötet rejtőzködőbb énjéhez képest az itteni beszélőben felfedezni vélem olykor az újság- és tárcaírót – számos vers vet fel cikkbe illő témákat, mint a falvak elnéptelenedése (vagy épp a lakosok cseréje), s olykor hétköznapi elesett figurák megfigyelőjeként tűnik fel az én. Úgy látszik, itt már mintha kevésbé sejtetni, mint inkább feltárni igyekeznél dolgokat a költészet nyelvén.
Biztos, hogy hat rám a munka, az élet. De szerintem maga az irodalom is változott. Most megint előkerültek a történetek, a történetmesélés. Olyan verseket ünneplünk, melyek harminc éve lehet, hogy a folyóiratok kukáiban landoltak volna: nem azért, mert rosszak, hanem mert más volt a versbeszéd, a kánon. Végre nem kötelező leülni egy sarokba, és csakis a nyelv meg a filozófia kapcsolatát beleszőni a szövegekbe… Az irodalom megint kezdi felfedezni a valóságot. Azt, ami tényleg van. Az viszont mindig kockázatos, ha egy író csakis a saját korának szeretne megfelelni. Lehet sztár. De megeshet, hogy akár már öt év múlva sem fogják érteni a szavait, a szereplőit, akiket elsodor egy még újabb trend. Csak vad példaként dobom fel: Stephen King harminc évvel ezelőtti regényeitől ma is kiver a víz, kitör a frász. Pontosan olyan zseniálisan írta meg, hogy működik egy 12 éves fiúnál, mint manapság. Viszont ha kezedbe veszel abból az időből egy Szép versek kötetet, néhány kivételtől eltekintve azt fogod érezni, hogy eléggé poros és érdektelen.
KULTer.hu: Mindenekelőtt azonban önmagát figyeli a beszélő: az egykori én pásztázása, az eltékozolt évek mérlegre tétele. A nosztalgia itt nem a megszépítő messzeséget fedi, nem valami paradicsomi állapot jelenvalóvá tétele, hanem inkább a veszteségélményt erősíti fel. Az emberélet felére érve természetes volt ez a kissé melankolikus hangoltság, a visszatekintés rezignáltsága? Többet vesztünk, mint amennyit nyerünk életünk során?
Azt hiszem, ez alkati kérdés, valahogy mindig is érdekelt, mi van azokkal, akiket valaha ismertem. Mi történt, ami akkor történt, amikor együtt voltunk, és mi utána? Hogy jutottunk el ide, a mába? Mit találtunk az úton és mit veszítettünk el? Vannak az osztálytalálkozók, ezek képesek jól feldobni és leforrázni. Az elején még tök laza mindenki: öt év után lelkesen beszámolunk arról, hol tanultunk, kivel jöttünk össze. Aztán a következő alkalommal a családról, a karrierről. Van már gyerek is, mutogatjuk a fényképét, és elmeséljük, hogy kineveztek, felkértek, vagy éppen kirúgtak. Még tart az álmodozás időszaka, de már nem pusztán két lábbal állunk a földön, hanem süppedünk is a valóságba. Újabb öt év múlva kevesebben jönnek el. Mindenki rohan, darálóban érzi magát. Aztán eljön a pillanat, amikor hirtelen nem is vagy benne biztos, hogy akkor ez most a huszonötödik vagy a harmincadik évről szól… Kezdenéd újra? Jó lenne úgy, hogy nem vihetsz magaddal semmit, nem lesz ott a mankó, az emlékeztető, hogy mikor fékezz, mikor válts sávot, vagy éppen lassíts? Mi változna akkor? Nem tudok visszafordulni, de látom, mi lehetett volna más. S mert valószínűleg túl vagyok a felén, a tudatalattiban ez is ott van.
KULTer.hu: Sugárhajtású nosztalgia – talányos cím. Mintha épp ellentétes fogalmakat kapcsolna egybe: a nosztalgia számomra inkább a lassulás, a megállapodás alaphelyzetének a sajátja, a „sugárhajtás” által sejtetett tempó nem annyira teremt kedvező feltételeket. Mit takar ez a cím?
A kettősséget. Hogy minden ugyanaz és nagyon is más. Emlékszünk arra, ami volt – és közben rohanunk előre. Minden én vagyok: aki ott voltam, és akit egyre inkább felejtek, és mindazt, amit tettem, láttam, ami körülvett. És van ez az én, aki most még mindig ugyanazokat a kérdéseket vagy hasonlóakat tesz fel, miközben próbál talpon maradni a változás világában. A felejtés néha nem is tűnik rossznak. Mi van, ha már nem emlékszel, miket terveztél és mi nem jött össze? Karinthy zseniálisan írta meg a találkozást a régi fiatalemberrel, aki számon kéri rajta, mit csinált eddig. Mi lett az álmokból. És azért ne menjünk el amellett, hogy amikor ez a novella megjelent, az író, a felnőtt, akinek a hajdani fiatalember nekiugrik – még csak 26 éves volt… Nyilván róla szólt, ahogy az én verseimben is ott van sok minden számomra, mint egy titkos naplóban. Nemcsak az, amit megírtam, hanem az is, ami néha felidéződik bennem: mit gondoltam akkor, amikor pont ezt a sort kalapáltam gépbe…
KULTer.hu: A jóvátehetetlen mulasztás főleg az apa-fiú viszonyban ölt testet: meg nem történt beszélgetések zajlanak újra és újra. Valóban így van, hogy amikor az ember ráébred arra, mit veszíthet, jórészt már el is veszítette azt? A feldolgozás nehézsége részben ennek köszönhető, a lehetőségek elmulasztásának?
Kosztolányi gyönyörűen írja a Hajnali részegségben, hogy „azt is tudom, hogy el kell mennem innen”, és hogy „lelkek és göröngyök közt botoltam / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”. Nekem idő kellett ezt megérteni. S amikor megértettem, akkor már tudtam, hogy mihez kellett az idő. Nem megy minden tizenöt meg huszonöt évesen. Az előbb egyébként levettem a könyvespolcról a Kosztolányi-összest, és ennél a versnél találtam egy piros befőttes gumit, amit valamikor odatettem könyvjelzőnek. Iszonyúan megöregedett, elveszítette a ruganyosságát, és kénytelen voltam kidobni, mert csak tönkretette volna a papírt.
KULTer.hu: „Semmi nem lesz már, ami nem volt”, olvasható az Úgy szakad ketté című versben. Különös paradoxonnal fejezed ki ennek a mulasztásnak a súlyát. Eszerint az igazi veszteség az a lehetőség, amit eltékozoltunk, amit nem tettünk meg, pedig kellett volna?
Ma délelőtt kaptam egy telefonhívást. Majdnem húsz éve találkoztunk legutóbb egy barátommal, aki az ország túlfelére költözött. Eltűntünk egymás látóteréből jó időre, csak néhány éve futottunk össze a Facebookon. Kaptam tőle ajándékba egy képet, pontosabban egy könyvborítót, ami ott van nálad is, ha kezedbe veszed a Sugárhajtásút. Pár napja eszembe jutott, hogy régen beszéltünk, régen írtunk egymásnak, keresni kellene. Ma tudtam meg az édesanyjától, hogy Krizsán Misi meghalt. Nem ülünk autóba, nem szállunk vonatra, hogy összefussunk, mert az évek szállnak, mint a percek, már nem. Hazatértem, elővettem a régi családi videókat, amiket archiváltam, megkerestem azt a 1996-os felvételt, ahol még nevetett, és átküldtem interneten a feleségének. Látni fogja, milyenek voltunk. És ezzel megoldódott bármi is?
KULTer.hu: Miközben a magát, múltját pásztázó én lehetne akár egy tőled idegen tekinteté is, a versek sejthetően nagyon és vállaltan személyes közeget mozgatnak meg – az egykor belakott utcák nevei mintegy körberajzolják a vallomástevőt. A személyesség e direkt jegyeitől általában tartózkodnak a költők – neked ez a leltárkészítés miatt volt fontos? Tisztán kell látni a hátrahagyott nyomainkat ahhoz, hogy tudjuk, hol is járunk?
Mondhatnám, hogy ezek a versek alapvetően nem rólam szólnak, de ez nem feltétlenül lenne igaz, vagy csak részben. Sohasem törekedtem arra, hogy én legyek a versem hőse. De van, amit csak saját magamon keresztül látok, érthetek meg, vagy éppen tarthatok életben. A régi termálvizes medencében üldögélést. Azt a pillanatot, amikor leszólítom a majdani feleségemet a Leveles előtti parkban. Vagy a szürke, talán Wartburg típusú taxit, amibe négyévesen szálltam be anyámékkal a Pálmával szembeni ábécénél, mert zuhogott az eső, és onnan hazagyalogolni képtelenség lett volna éjszaka a barátaiktól, velem. A megfakult fotókon pózoló hajdani embereket, akik nincsenek már, s akikre alig-alig emlékszünk. Minden elmúlik, ez nem is kérdés. De ha tovább görgetnéd gondolatot, hogyha már én sem emlékszem az esős éjszakára, akkor ki fog, már most be kellene fejezni az egészet. Holott éppen ez a lényeg. Csinálni, végigcsinálni.
KULTer.hu: Sokoldalú személyiség vagy, bizonyíték erre, hogy a LED formáció egyik frontembereként Mr. M. néven is futsz. Általában az ember fiatalon alakít zenekart, ha egyáltalán, ez nektek negyven fölött sikerült. Régi vágyad valósult meg 2013-ban az elektropop duóval? Hogy reagált a környezeted, mikor túl voltatok az első nyilvános fellépéseken?
Igazából a zene nagyon régóta része az életemnek, bár nem tanultam. Viszont az önkifejezés vágya ott volt bennem erősen. Már 1986-ban zenekart alakítottunk Labival, Tóth-Laboncz Attilával (Tankcsapda, Benzin), ez volt a Kuzon Mütöde, majd jött a Fóbikus Panaszok: dark waves hangzású rap meghökkentő szövegekkel, merész hangzással. ’89-ben azonban Labiék megcsinálták a Tankcsapdát, én meg a Nova Akropola és a Red Marinetti zenekarokkal kísérletezgettem Poós Zoli, Voith Andris és Puskás István társaságában. A Kelet ’91-es fesztiválon még felléptünk, aztán a társaság feloszlott. Onnantól évekig csak a számítógép billentyűi maradtak, majd újra magával ragadott a zene két duó, a Norvég Erdő és a Pravda Beat jóvoltából. És most itt van a LED, életem legfontosabb zenekara. Komódi Karesz hihetetlenül tehetséges, sokszínű művész, nagyon jó énekes, sokféle hangszeren játszik. Bár hallgatható popzenét játszunk, de azért ugyanúgy van bennünk egy artisztikus attitűd, mint David Bowie-ban volt mondjuk. És Debrecentől Budapest még mindig messze van. Ezt különösen akkor érzem, amikor a rocksajtóban olyan cikkeket olvasok, hogy itt ez a csapat, nem tudnak zenélni, a hangzás is rossz, de azt mondják, Tom Waits örökségének a nyomába eredtek, hát itt van róluk egy 20 ezer karakteres interjú.
KULTer.hu: Itthon mennyire él tovább a Depeche Mode által lefektetett zenei hagyomány? Van rajongótábora a műfajnak és a LED-nek?
Kaptuk már, hogy DM-es, amit csinálunk, meg hogy mi vagyunk a magyar Pet Shop Boys. Ehhez képest tényleg annyi a közös, hogy vannak fekete-fehér fotóink, meg ketten vagyunk. Aki gitárt vesz a kezébe, az sem biztos, hogy Hendrix vagy Jimmy Page nyomába indul el. A közönség? Ahol játszunk, ott meg tudjuk fogni az embereket. Sokszor mondták, nem is esett le elsőre, hogy ez magyar produkció. A média nagy úr, és a közönség is. És vannak rá példák, ha kitartóan csinálsz valamit, az egyszer be fog futni. Ilyen volt a Kispál. Még emlékszem, amikor minden héten volt pár koncertjük, és az elején az emberek csak néztek, hogy mi ez. Aztán megszokták, megkedvelték őket, a végén még a Kossuth-díj is beesett.
KULTer.hu: Már a Péterfy Bori & The Love Band előzenekara is voltatok párszor – ez már lehet egy nagyobb nyilvánosság felé vezető út? Milyen céljaid vannak a zenéléssel?
A zene olyan, mint a verselés, a novellaírás. Alkotás. Csak itt nem egyedül. Még akkor sem, ha mindketten otthon dolgozunk, külön-külön. Ülünk a szinti, a számítógép előtt, fejhallgatóval, éjszaka. Aztán ami kész, küldjük a másiknak. És ez egy fantasztikus érzés, hogy létrehozol valamit, de mégsem vagy egyedül. Célok? Ugyanaz, mint bárkinek, aki kicsit is komolyan gondolja: siker, pénz, csillogás… És akkor megint nekifeszülni az irodalomnak.
